A Vég előtt, a Pokol után ✓

[10 -]

– Értelmetlen harag –

~••°°••––*––••°°••~

Jace megpróbálta és egy darabig jól is ment, de egyszerűen nem tudott úgy gondolni a történtekre, mintha nem jelentenének semmit. Szerette Alecet, tényleg. Ismerte már, s tudta, hogy bizonyos helyzetekben nagyon gondoskodó tudott lenni. Azt még el is fogadta, hogy a pillanat hevében a fiú Claryt utálta meg, de az már sok volt neki, hogy a testvére napok után sem változtatta meg a döntését. Egyszerűen csak azt hajtogatta, hogy ha Clary nem lett volna, akkor Jace-t sem lövik meg.

Jace másképp akarta látni a dolgokat, de képtelen volt rá. Tudta, hogy rosszat cselekszik, mégis folytatta. Szépen lassan eltávoldott a testvére mellől, s nem foglalkozott vele tovább. A háttérből figyelte, ahogy Alec próbálta tartani magát, de az első hét után megtört, s feladta. Néha ki sem lépett a szobájából, ha pedig mégis, olyan volt, mint egy szellem. Nem szólt, alig evett. Talán, ha lemondott volna a véleményéről, akkor megváltozik minden, de nem tette, ezáltal Jace sem bocsátott meg neki, holott nagyon is fájt neki a testvére látványa. Sajnálta őt, s a szíve egyik fele tett is volna valamit. De csak az egyik, a másik elzárkozott a béke elől.

Jace sokat volt Claryvel. Gyakran ment el már reggel otthonról, s nem is ment haza csak este, vagy másnap. A sérülése miatt még nem mehetett dolgozni, ezért akadt hát annyi szabadideje, amit akár a testvérével is tölthetett volna, ha nem alakulnak úgy a dolgok. Izzy hasonlóan dolgozott egész nap, ezáltal Alaec teljesen egyedül maradt a számára hatalmas házban. Persze, Magnus még mindig ott volt neki, de az egészen másként hatott rá.

– Sajnálom, Jace... – suttogta Alec szomorúan, miután rájött, hogy megint egyedül van. Aznap mennie kellett volna Magnushoz, de korábban már írt neki egy rövid üzenetet, hogy közbe jött valami, s majd legközelebb bepótolják. Magnus hamar válaszolt neki. Ugyan a férfi elfogadta, s nem kérdezett semmit, Alec mégis sejtette, hogy Magnus nem bízott meg benne teljesen, ugyanakkor nem is fagatta a döntése miatt. Alec kicsit úgy fogta fel ezt, hogy ő is magára hagyta.

Így aztán nem is kell csodálkozni azon, hogy a negatív gondolatok hatására a képzelgések és a démonok újra visszatértek hozzá. Szinte egész nap csak az történt, hogy a ház különböző pontjain élte át újra a front elfelejtett emlékeit. Hol a kislányt látta, hol az elvesztett bajtársait. Csak figyelte, ahogy a régi események újra és újra leperegtek a szemei előtt. Olyan emlékek, amik csak fájdalmat okoztak neki, s nem csak lelkileg.

Alec menekülni akart. El messzire, egy olyan világba, ahol csak béke és nyugalom uralkodik. Egy végtelen utópia jelent meg a darabokra tört szívében, s bejárta a szakadozó lelkét. Egy olyan hely, ahol a bűn, a háború és a gonosz mind ismeretlen fogalom. Helyettük létezik boldogság, becsület és szeretet. Olyan dolgok, melyek már kivesztek a valós világból. Csupán emlékek, amik éjszakánként egy szép álomba repítenek, de mikor reggel felkelsz azonnal rájössz, hogy azok mind csak a remény szüleményei voltak.

A fiú azt vette észre, hogy remegve feküdt a konyha hideg, s valamitől eléggé nedves kövén. Hiába akart, egyszerűen nem tudott felállni onnan, csak hevert ott tovább. Az arcán egyre több könnycsepp követte egymást, s egy új fájdalmat is észlelt. Már csak a fantomfajást közvetítő térde hasogatott úgy, mintha valaki kalapáccsal ütötte volna, hanem az oldalába is folyton beleszúrt az elviselhetetlen fájdalom, néha olyan nagy erővel, hogy Alec úgy érezte, hamarosan el fogja veszíteni a kapcsolatát a világgal.

A konyha olykor elhomályosodott a szeme előtt, máskor pedig forogni kezdett. Ahogy felemelte a kezét, vörös foltokat látott rajta. Vér? Ugyan mitől? Mikor sérült meg? Hogyan? Fáradt agya kereste ugyan az összefüggéseket, de minden elveszni látszott, ahogy egyre több vért vesztett szépen lassan. Alec egyáltalán nem akart meghalni. Nem ott, a koszos padlón. Túlélte a frontot, olyan szörnyűségeket látott, amit mások csak a filmekben ismerhetnek meg. Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy az legyen a vége, hogy elvérzik a testvérei házában.

Nagy nehezen, s rengeteg fájdalommal ugyan, de fel tudta küzdeni magát a földről, s a falba kapaszkodva – ezáltal véres foltokat hagyva a fehér festéken –, eljutott a nappaliba, mivel a telefonját ebben a helyiségben hagyta. Remegő ujjaival alig tudta beütni a feloldáshoz kellő jelszót, de a második próbálkozásra szerencsére már sikerült áthidalni a problémát. Már épp hívta volna az első embert a listán, mikor újra a földre esett.

Alec fáradt volt. Annyira, hogy már semmire sem volt képes. Mindene fájt, még a testének azon részei is, ahol semmi sem történt. Szeretett volna a telefonért nyúlni, de nem tudott. Nem maradt hozzá elég energiája. A készülék viszont csörögni kezdett, többször is egymás után. Valaki nagyon kereste. Valaki, akire Alec egyáltalán nem gondolt.

Az történt ugyanis, hogy Jace otthon hagyta az egyik ügy aktáját a szobájában, s meg akarta kérni Alecet, hogy keresse meg már neki, mire ő maga hazaér. Persze, Alec ugye nem vette fel a telefont, ami azonnal felélesztette az aggodalom lángjait Jace szívében. Tudta, hogy Alec talán haragszik rá, de attól még nem ignorálta volna. Fogadta volna a hívást. Jace sejtette, hogy baj van, így elköszönt Clarytől, s azonnal elindult hazafelé. Szinte futva tette meg a rövid távot, s nem törődött azzal, hogy az emberek milyen pillantásokat vetnek felé. Ugyan ettől fájni kezdett a sebe, de akkor ez egyáltalán nem érdekelte.

Csak az járt a szemében, hogy ha valami történt a testvérével, akkor azért ő lesz a hibás, hiszen magára hagyta akkor, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Egy kicsinyes sérelem miatt, ami valójában nem jelentett semmit. Jace már meg is bocsátott neki talán, bár ezt nem vallotta volna be. Néha igen büszke tudott lenni.

Jace konkrétan berontott a bejárati ajtón, de mivel először nem látott semmi, a szíve megnyugodott, de csak azért, hogy utána kétszeres erővel kezdjen félni, ugyanis közben felfedezte a konyhában és a falakon lévő vért. Követte a nyomokat, s a nappali előtt azt hitte, hogy a mindennek vége. Mindennek...

– ALEC!

. . .

Ha Jace tudta volna... Ha csak sejtette volna...

~••°°••––*––••°°••~