A Vég előtt, a Pokol után ✓

[32 -]

– Tükörkép –

~••°°••––*––••°°••~

Magnus talán sosem látott szebbet, mint akkor, mikor Alec mellett állt a naplemente vörösében és narancssárgájában fénylő tengerparton. A férfi örült, hogy hosszas kérleléssel ugyan, de el tudta csalogatni az ő kék szemű angyalát arra a helyre. Alec eleinte ugyanis erősen tiltakozott, s nem is igazán akart kimozdulni a házból, mert úgy az emberek nem látják a gyengeségét. Magnus valahogy mégis rávette erre az egészre, s talán végül egyikük sem bánta meg.

Minden olyan csodás, s szinte tökéletes volt. Nem esett az eső, a szél csendes szellőként táncolt végig a part sziklái között és a nap csak egészen lassan kúszott lefelé, mintha nem akarná túl gyorsan átadni a helyét a sötétségnek. Magnus sosem érzett még ilyen tiszta és kellemes békét. A világ hangjai eltűntek, a problémák szertefoszlottak, s helyette boldogságot érzett végre a lelkében. Egy dolog rontotta csak el a kedvét, egyetlen aprócska porszem.

Alexander Lightwood szomorú volt.

Magnus először nem vette észre, ugyanis Alec mosolygott. Nevetett vele, a mozdulatai teli voltak élettel, s nem bújt vissza minden egyes másodpercben az üveghegye mögé, ahogy korábban tette. Talán részben nem is akarta észrevenni, hogy valami mégsem volt rendben. Annyira jól esett az a várva várt nyugalom, hogy Magnus Bane talán nem is akart gondolni erre.

Aztán meglátta, hogy Alec hol halvány, hol pedig széles mosolyosa sosem érte el a fiú kék szemeit. Az öröm nem csillant fel azokban a különlegesen gyönyörű íriszekben, s Magnus szinte azonnal aggódni kezdett. Miért volt Alec boldogtalan? Valamit elrontott volna? Nem tetszett neki a tengerpart? Esetleg még mindig nem érezte elég jól magát ehhez a délutánhoz?

– Szomorú vagy – mondta ki végül Magnus, kissé félve attól, hogy vajon hogyan fog rá Alec reagálni.

– Sajnálom – sóhajtott fel a fiatalabb, s Magnus megdöbbent. Tény, hogy nem erre a válaszra számított.

– Ugyan miért kérsz bocsánatot? Nem tettél semmi rosszat!

– Elrontom a hangulatod, Magnus – mosolygott rá szomorúan Alec egy pillanatra, aztán a tekintetét visszavezette a naplementére. – Pár napja Jace-nek rémálma volt.

– Sajnálom – felelte Magnus óvatosan, mert nem egészen értette, hogy ez miért hatott ki ennyire Alecre is. Mármint persze, testvérek és szeretik egymást, de nem Alec tehet róla, hogy rossz volt az éjszakája, nem igaz?

– Miattam volt – suttogta halkan a kék szemű, mintha csak kitalálta volna Magnus gondolatait.

– Miért gondolod ezt?

– Nem sokat tudtam kiszedni belőle, mert Jace nem igazán akart róla beszélni, de annyira magamtól is rájöttem, hogy valami rossz történt az álmában. Valami rossz velem. Mikor bejött a szobámba az éjszaka közepén, s felkeltem rá, úgy szorított magához, mintha biztosítaná akarná magát arról, hogy életben vagyok, vagy nem tudom.

– De ez még nem a te hibád – rázta meg a fejét Magnus. – Erről nem te tehetsz, Alexander.

– Ha nem megyek vissza másodjára a frontra, akkor nem történne ez.