A Vég előtt, a Pokol után ✓

[3 - ]

– Az árnyak játéka –

~••°°••––*––••°°••~

Mikor Jace belépett a lakásba, csak egy kicsit lepődött meg azon, amit ott talált. A konyha egy része úszott az üvegszilánkokban, így a szőke a megérdemelt pihenés helyett, takarítani kezdett. Mindezt a lehető legcsendesebben hajtotta végre, mivel Alec a nappaliban aludt a kanapén. Jace nem akart a legrosszabbra gondolni, de sejtette, hogy a néhai pohár darabja Alec miatt kerültek a konyha padlójára. De vajon miért?

Miután végzett, némán átsétált a testvére mellé. Felkapott a kanapé melletti asztalról egy pokrócot, majd Alecre tette, mert látta, hogy a fiú kicsit fázott. Utána viszont egyáltalán nem tudta, hogy mit tegyen. Azt elhatározta, hogy beszélni fog a fiúval, ha felébred, de közben csak az járta át az elméjét, hogy talán jobb lenne, ha a társalgást minél hamarabb lebonyolítaná. A szíve viszont nem akarta felébreszteni Alecet. Olyan békésen és csendesen aludt, hogy bűnt lett volna, ha megzavarja. Soha, még gyermekként sem látta ilyen nyugodtnak alvás közben. Ahogy ezek végig járták az elméjét, a szavakat azonnal meg is cáfolta a sors. Épp el akart menni a szobájába, mikor meghallotta Alec halk nyöszörgését, így azonnal meg is gondolta magát. Gyorsan letérdelt a fekete hajú elé, s óvatosan megrázta a vállát, hogy felébredjen.

– Alec?

A másik egy darabig nem reagált a szavaira, aztán mocorogni kezdett, s végül teljesen fel is ébredt, bár kissé értetlenül nézett az előtte térdelő szőkére.

– Jace – suttogta Alec, olyan fájdalmas arccal, ami aggódásra késztette Jace-t.

– Jól vagy, Alec? – kérdezte halkan a fiú.

– Nem mondanám – ismerte be egy kis hezitálás után Alec. – Tudsz hozni egy fájdalomcsillapítót?

– Mire?

– Fantomfájás – felelte szomorú hangon Alec, s nem mert felnézni a takaróról. Jace bólintott, majd elsietett a konyhába. Nem kérdezett semmit, pedig szíve szerint megtette volna, de tudta, hogy erre most nem volt alkalmas a helyzet. Megkereste a gyógyszert, töltött egy pohárba vizet,  majd elvitte Alecnek, aki azóta már felült a kanapén, s némán várt rá.

– Köszönöm – biccentett Alec, miután lenyelte a tablettát.

– Semmiség – legyintett Jace. – Mi fájt pontosan?

– A térdem megsérült az egyik bevetésen, s ugyan már csak a heg maradt meg, a fájdalom még mindig visszatér időnként – felelte Alec, közönyös hangon, mintha csak az időjárásról beszélne. Jace érezte, hogy Alec még nem volt kész arra, hogy a katonaságról csevegjen, de azt is tudta, hogy nem tarthatja örökké magában a rossz emlékeket. Ki kell adnia, különben csak még elviselhetetlenebb lesz az egész.

– Értem – biccentett Jace. – Ha beszélgetni szeretnél valakivel erről, engem megtalálsz, rendben?

– Tudom Jace, és köszönöm – nézett fel rá végre Alec, majd hirtelen magához ölelte a szőkét. Jace először meglepődött, de aztán szorosan viszonozta az ölelést. Örült neki, hogy a testvére nem taszította el magától.

– Egyébként... Mi történt a konyhában?

– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza zavartan Alec.

– Mikor hazaértem teli volt üvegszilánkkal a padló – felelte Jace.

– Oh... Nem emlékszem – sütötte le a tekintetét Alec, de látszott rajta, hogy tényleg nem emlékszik arra, hogy elejtett volna egy poharat.