A Vég előtt, a Pokol után ✓

[21 -]

–Elveszve a végtelenben–
I.

~••°°••––*––••°°••~

[A fejezetben felmerülhetnek (talán) olyan képek/dolgok/szavak, amiket nem biztos, hogy szívesen olvasnál, szóval óvatosan! :3 (Például sebek, vér.) Gondoltam kirakom ezt, mert nem tudom, hogy mennyit bírtok...]

Először minden sötét volt és ijesztő. A levegőben szállt a por, a távolban pedig fegyverropás hallatszott. Alig pár perce egy váratlan bomba robbanása törte meg a katonák sorát, s aki képes volt még a mozgásra, az a detonáció után azonnal elmenekült. Kiáltások és sikoltások hallatszottak mindenfelé, néhol pedig olyan mély csend uralkodott, mint egy temetőben.  Az egész túl zavaros és homályos volt. Senki sem tudta, hogy merre menjen, vagy hol lesz biztonságba. Csak próbáltak életben maradni.

Két hónap telt el azóta, hogy Alec visszatért a sereghez. Valami csoda folytán minden vizsgálaton átment, holott továbbra is minden éjjel rémálmok kínozták, s a térde is rengetegszer fájt, jóval erősebben, mint bármikor máskor. Alig pár héttel a tesztek után már mehetett is terepre, s Alec nem tudott nem arra gondolni, hogy mennyire félt valójában. Éjszakánként minden hangra összerezzent, legalább háromszor benézett minden sarokba és rejtett zugba, s a legkisebb érintésre is megugrott. Olyan volt, mikor legelőször vehetette magához a fegyverét, s örködött egyedül a csillagok alatt. Remegett, mint egy újonc.

Alexander már előző nap érezte, hogy valami nagyon rossz fog történni, de csak kitartóan ment tovább a társai mellett, s foglalta a saját helyét egy félig összeomlott ház szenes és néhol véres falai között. Mikor leszállt az éj, s csak a tábortűz lágy játéka bukkant fel itt-ott a távolban, mint minimális fényforrás, akkor Alec kivételesen örült annak, hogy a legtöbb társa másra figyelt, vagy nem is volt mellette. A sok feszültség, s stressz miatt nem tudta tovább tartani magát, s alig pár percen belül már egymás után peregtek le a könnyei az arcán.

Már akkor nem igazán tudta kezelni a helyzetet, de azután, hogy nem sokkal mellettük felrobbant egy bomba az éjszaka kellős közepén, végkép elvesztett minden kapcsolatot a jelennel. Érezte magán a törmeléket, s tudta, hogy jó pár helyen megsérült, de nem volt képes arra, hogy megmozduljon. Csak feküdt, hallgatta az elhaladó katonák vagy ellenség lépteinek a zaját, s minden hang nélkül szenvedett a súlyos kövek és egyéb maradványok alatt. Az az egy szerencséje volt, hogy az egyik karja kilógott, s valamelyik életben maradt társa ezt észrevette, ezáltal tudott neki segíteni. Mire a fiú felfogta, hogy mi történt, s megköszönte volna a másik katona fáradozásait, az ismeretlen valaki már a földön feküdt, Alec pedig újabb lövéseket hallott maga körül.

Azonnal lebukott egy kupac törmelék mögé, s mikor elcsendesült minden, akkor indult meg újra, de már nem állt fel. Kúszva haladt előrébb, nem törődve azzal, hogy repeszek és szilánkok sorra sértették fel a tenyerét és a térdét. Próbált nem a fájdalmaira figyelni, meg vasas ízre a szájában, s csak ment tovább. Végül aztán hosszas szenvedés után megállt pihenni egy aránylag még épen maradt háznál, s zihálva döntötte a hátát a hideg falnak.

Összesen három komolyabb sérülést számolt megán, de lehetséges, hogy párat elhagyott, mert a sötétben nagyjából semmit nem látott. Volt egy seb a fején, az oldalán is talált egy csúnyább vágást a bordái alatt, illetve a lába is szörnyen hasogatott, így valószínűleg ott is eltalálhatta valami. A levegőt nehezen vette, részben talán a rengeteg por miatt, de nem tagadta volna, hogy ott is megsérült. Leginkább azon csodálkozott, hogy még mindig életben volt.

Menni akart volna tovább, de semmi ereje nem akadt, mikor másodszor állt meg. Össze-vissza kúszott a sötétben, lényegében azt sem tudta, hogy melyik irányba tart. Vajon a jó oldalon fog kikötni? Látja még valaha a testvéreit és Magnust? Fájt mindene, a világ hol elhomályosult előtte, hol pedig forogni kezdett. Néha elvesztette az eszméletét, s valahányszor becsukta a szemét, mindig azt kívánta, hogy bárcsak az egész egy szörnyű álom lenne. Nem más, csak egy ijesztő kép az elméjében.

De sajnos minden körülötte valóságos volt, s tovább kellett menni, különben biztosan megtalálják, s akkor sosem fog hazajutni. Nagy nehezen összeszedte magát, meghúzta a sebeken lévő hevenyészett kötéseket, majd lassan újra elindult. Alig pár lépés után megint összeesett, de nem adta fel, s feltápászkodott. Kitapogatott egy hosszú vasdarabot a sötétben, s azt támaszként használva lépett előre. Sokkal jobban ment neki, ming legutóbb, de így is nagyon lassan haladt, s csak még jobban elfáradt. Valahol a távolban felhangzott egy rövid robbanás, de aztán megint csend lett.

Alig egy óra telt el, s Alec már menni sem bírt, mikor felbukkott valamiben, s egy elfojtott kiáltás kíséretében esett a földre. A szeme már aránylag hozzászokott a gyenge fényviszonyokhoz, így a szürkeségben már alakokat, házakat és mindenféle tárgyakat is ki tudott venni. Jelen esetben azonban nem törmelék állta az útját, hanem egy test. Alec nem ismerte fel, de abban biztos volt, hogy egy társa lehetett, ugyanis az ő egyenruhájukat viselte. Azt is sejtette, hogy már nem volt életben, de azért két ujját a nyakára tette, hátha valami csoda folytán mégis érez ott pulzust. Semmi.

Alec szomorúan mászott odébb, s kimerülten nyúlt el a földön. Konkrétan mindenét a fájdalom uralta már, így egyáltalán nem tudott tisztán koncentrálni. Nem akart mást, csak ott maradni és pihenni. Elhagyva a világ összes gondját, s élvezve a békét és boldogságot. A nyugalmat. Mindent, ami ebből a világból már túl régóta hiányzik. Olyan csábító volt a fény és a semmi, hogy Alec képes lett volna ott helyben feladni és megszabadulni végre minden szenvedéstől. De akkor eszébe jutott a húga, ahogy bizonyára megint mérges rá, de várja haza. Aztán Jace, aki mindenbizonnyal büszke rá, de egyben nagyon aggódik is. Végül pedig Magnus, akit egyedül hagyott azon a reggelen, de minden este írt neki egy levelet, habár választ sosem kapott rájuk, ugyanis egyszer sem merte elküldeni őket. A tele írt lapok száma egyre nőtt, a lelke meg csak nehezebbé vált, s folyamatosan hiányzott neki az otthona.

A jövő, amit elengedett.

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Nos, itt van egy újabb rész, s remélem tetszetni fog nektek! ^^ Nem túl bíztató, de egy-két madárka azt csiripelte, hogy fordulni fog a kocka. A vége ennél nem is lehetne zavarosabb, de természetesen minden tisztázva lesz a következő fejezetben! :3

Igyekszem hamar visszatérni :)