A Vég előtt, a Pokol után ✓

[2 -]

– Láthatatlan szörnyeteg –

~••°°••––*––••°°••~

Izzy Lightwood elég hangosan rontott be a házba, de nem lehetett hibáztatni. Öt hosszú év után újra láthatja a testvérét! Erre várt már az első perctől fogva, még akkor is, ha eleinte haragudott rá, s azóta sem válaszolt a levelekre. Igazából csak Jace állította meg abban, hogy berohanjon a bátyja szobájába.

– Még ne – suttogta a szőke. – Nemrégen aludt el. Ráfér egy kis pihenés, mert nem néz ki valami jól.

– Ezt hogy érted?

– Nagyon sovány és sápadt, a jobb lábára pedig sántít. Valami van vele, érzem, de nem mondta el. A felettese is csak annyit közölt velem, amit ugye már elmondtam – sóhajtott fel Jace fáradtan. – Nem tudom, hogy mi lesz vele.

– Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni Izzy a fiút, de ő maga is ideges volt, s nem tudott teljesen tisztán gondolkodni.

– Remélem – felelte halkan a fiú.

Csendben vártak hát arra, hogy Alec felébredjen. Izzy az idő múltával egyre jobban unta magát, s szívesen keltette volna fel a testvérét, de persze megértette azt is, hogy a fiúnak pihenésre van szüksége. Így aztán jobb híján leült Jace mellé, s várta a csodát, ami nem sokkal később be is következett, de nem úgy, ahogy azt szerették volna. Először fel sem tűnt neki, csak később. Egy elfojtott kiáltást hallottak, majd halk sírást. Izzy azonnal felpattant, s átszaladt a testvére szobájába, Jace pedig nem sokkal utána érkezett.

Alec reszketve ült az ágya közepén, átölelve a saját lábát, s némán dülöngélt előre és hátra. Úgy tűnt, mint aki valahol máshol van. Mintha nem ismerte volna fel a környezetét, sem azt, hogy kik vannak körülötte.  Valószínűleg csak az járhatott az elméjében, hogy visszakerült a frontra, a harc kellős közepébe.

– Alec? – kérdezte halkan a fiú húga, miközben óvatosan leült az ágyra. – Hallasz engem?

Alec lassan emelte fel a fejét, de a szemén látszott, hogy egyáltalán nincs képben a dolgokkal. Úgy tűnt, mintha egy másik térben lett volna. Továbbra is reszketve ült, s a légzése még mindig nagyon szapora volt. Izzy meg akarta érinteni a vállát, de Alec ijedten hátrált el, s úgy nézett lányra, mintha az megpróbálta volna megölni.

– Menj innen! – nyöszörögte félve Alec. Izzy és Jace zavartan nézett egymásra.

– Alec? – kérdezte halkan Jace.

– Menj innen! – ismételte meg a fiú. – Itt nem biztonságos... Menj el.

Ezzel azonnal megvilágosodott számukra minden. Alec nem tőlük félt, hanem őket féltette. Azt hitte, hogy megint a fronton van, s ők pedig a csata kellős közepébe kerültek. Meg akarta őket védeni, pedig semmilyen veszély nem fenyegette őket.

– Semmi baj, Alec – mosolyodott el Izzy. – Itt vagy velünk. A szobádban, nem a fronton.

– Nem... Ott? – Alec hangja olyan volt, mint egy gyermeknek.

– Nem – biztosította Jace is. – Már mellettünk vagy. Mi majd vigyázunk rád.

Alec légzése lassan kezdett visszaállni a normálisra, de a szeme még mindig ijedten csillogott, valamint továbbra sem bízott meg bennük, de az már nagyjából eljutott hozzá, hogy biztonságban van, s nem a csatatéren. Pedig az álom után teljesen ebben a hitben volt. Szinte még hallotta is a fegyverropogást, s érezte a füstöt meg a vér fémes illatát.

– Alec? – próbálkozott újra Izzy, de már valamivel kevesebb bátorsággal. Nem tudta, hogy mire számítson.

– Izzy? – kérdezett vissza halkan a fiú, remegő hangon.

– Igen, én vagyok az – bólintott mosolyogva a lány, és épp folytatni akarta tovább, mikor Alec hirtelen magához ölelte. Jace örömmel az arcán figyelte őket. Tény, hogy sokat tudtak egymással viaskodni, de a végén mindig kitartanak a másik mellett, történjen bármi.

– Semmi baj, Alec – suttogta halkan Izzy, ő maga is a könnyeivel küszködve. – Itt vagyok, s most már minden rendben lesz. Megoldjuk együtt, mint mindig.

– Megígéred?

– Hát persze – bólintotta a lány, bár kissé bizonytalanul. Hogy ígérj meg valami olyat, amiről nem tudod, hogy biztosan be válni...?

~••°°••––*––••°°••~

Másnap reggel minden a szokott rendben történt, nem számítva azt, hogy Alec is a házban tartózkodott, habár eléggé csendesen. Evett egy keveset, de nem annyit, amennyit egészségesnek lehetne nevezni. Jace ugyan megpróbálta kicsit többet adagolni a fiúba, de végül feladta, mert akart veszekedést kezdeményezni. Ezután mindenki elindult a maga dolgára. Izzy és Jace dolgozni, Alec pedig otthon maradt, s rettenetesen szégyellte magát. Természetesen tudta, hogy a barátai nem várják el tőle, hogy azonnal álljon be dolgozni, mégis zavarta a tudat, hogy ő csak ül a kanapén, míg a többiek rendesen kiveszik a részüket a munkából.

A lelke másik fele pedig félt. Nem akart egyedül maradni, hiszen ha bármi baj történne, nem lesz vele senki. Nem tud majd segítséget kérni, s ez sakkban tartotta egész nap. Minden egyes lépését előre átgondolta, hogy biztosonságos-e. Nem akart újabb jelenetben lenni, elveszítve a kapcsolatot a jelennel. Nem akarta a könyörgő arcokat látni, ahol a szemekben vád csillogott, mert nem tudta megmenteni őket a haláltól.

Ahogy egyesek sorra végigjárták az elméjét, máris a fronton találta magát, a barikádok és árkok között. Puskák és egyéb más fegyverek zaja töltötte meg a levegőt a porral és füsttel együtt. Mellette egy katona feküdt, akit bár nem ismert, mégis megsajnált. A családja már hiába várja otthon, nem fog menni. Nem öleli meg őket többé. Alec elméje újra fordult, s egy fa alatt találta magát, egy nagyjából hat éves kislány társaságában. A gyermek fehér ruhát viselt, s homokban játszott egy apró bottal.

– Mit keresel itt? – kérdezte Alec döbbenten. – Menj innen! Ez a hely nem biztonságos!

A lány nem hallotta meg a szavait, pedig csak pár méterre ült tőle. (Covid szabályokat betartva, természetesen...) Alec mellé szaladt, s fel akarta emelni, de a keze áthaladt rajta. Pislogott kettőt, s mikor legközelebb kinyitotta a szemét, s gyermek eltűnt. Senki nem volt már ott vele. A táj remegni és homályosodni kezdett, majd nem sokkal később visszakerült a nappaliba, ahonnan elindult.

Hiába sikerült saját magától megnyugodnia, ugyanolyan rosszul érezte magát, talán rosszabbul is. Megpróbált felállni a földről, de a lábai nem tudták megtartani, s emiatt visszaesett a padlóra. Nem kezdte előről, szinte azonnal feladta. A reményt elveszítve nem talált elég erőt ahhoz, hogy összerakja magát. Hiányoztak belőle darabok, amiket meg kellett keresni, de Alec nem tudta, hogy hol hagyta el. Csak annyi maradt meg benne, hogy az üveghegy repedezett, s démonok pedig már túl közel kerültek hozzá.

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Nos... Kicsit sötét a sztori, de remélem ettől függetlenül tetszik. :33 Véleményezni ér, nem harapok! Úgy tanulok, ha látom az anyagot. Nélküle sajnos nem megy... :c

További szép estét! :3