A Vég előtt, a Pokol után ✓

[23 -]

–Várni a csodára–

~••°°••––*––••°°••~

Magnus sok mindent látott már. Legrosszabbtól a legjobbig, az összes megérintette valamennyire, de a mostani jobban, mint bármi eddig. Csak állt lefagyva a kórterem küszöbén, s sápadtan nézte az ágyban fekvő fiút, aki inkább tűnt halottnak, mint élőnek. Nem ez volt az első, hogy így látta Alxandert. Álmaiban gyakran felbukkant ez a kép, de azokról legalább tudta korábban, hogy nem valósak. Mostanra viszont az összes valóra vált. Magnus fejébe túl élesen égett bele a látvány. A szinte teljesen mozdulatlan Alec, teli karcolásokkal, vágásokkal és sebekkel, meg megszámlálhatatlanul sok kötéssel. Csövek kanyarogtak össze-vissza, s minden olyan ijesztő volt, még messziről is az ő lelkének. Most nem álom volt. Nem egy rémes kép, ami egész éjszaka kísértette, hanem maga a valóság. Alec tényleg hazatért hozzájuk, de milyen áron? Vajon fel fog-e ébredni valaha? Rendesen felépül idővel? Újra visszaesik abba az állapotba, amiben akkor volt, mikor legelőször találkoztak? Mi rosszat tartogat még nekik a jövő kegyetlen démona?

– Magnus? – Jace lépett a teljes sokkban lévő férfi mellé, s próbálta visszahozni a jelenbe. – Jól vagy?

– Jól – felelte rövid szünet után Magnus, továbbra is az ágyban fekvőt figyelve. – Mit mondtak az orvosok?

– Inkább mit nem? – sóhajtott fel a szőke, s közben beljebb sétált a helyiségbe, s óvatosan leült a testvére mellé. – Az ujjai egy része töröttek, a bordái közül pár szintén, vészesen kiszáradt, néhány sebén fertőzés jelent meg, a feje csúnyán sérült és rengeteg horzsolást, vágást és karcolást szerzett.

Magnus hitetlenkedve hallgatta Jace szavait. Hogy volt még egyáltalán Alexander életben? Annyira soknak tűnt úgy elmondva minden, hogy Magnus el sem tudta képzelni. Ő csak a törékeny és hófehér fiút látta a párnák között, aki talán már a másik oldal felé kúszott.

– Mikor fog felébredni? – kérdezte végül Magnus.

– Nem tudják – rázta meg a fejét Jace. – Azt mondják, hogy jelenleg jobb is, ha nem tér magához egy darabig, mert nagyon erősek lennének a fájdalmai, s csak szenvedne.

– De van rá esély?

– Az orvosok válaszára, vagy az enyémre vagy kíváncsi? – emelte fel a fejét Jace komolyan.

– Szóval nem... – sóhajtott fel Magnus, s egyszerre valami furcsa ürességet érzett a lelkében. Mit fog ő csinálni Alec nélkül? Persze, haragudott rá nagyon, de attól még foggal-körömmel harcolt azért, hogy visszatérjen hozzá, s újra magához ölelhesse. Csak lássa nyitva megint azokat a csodaszép kék szemeket, nevessen úgy, mint régen és ott üljön békésen a nappaliban, várva a teára, amit Magnus mindig olyan jól tudott elkészíteni.

– Én jobban ismerem Alecet, mint az orvosok – szólalt meg Jace. – Talán nincs rá sok esély, én mégis úgy vélem, hogy fel fog ébredni. Nem hagy egyedül minket. Téged.

– Mi közöm nekem ehhez? – zavarodott össze Magnus egy röpke pillanat alatt.

– Ugyan, Magnus – nevette el magát Jace. – Láttam ám, hogyan néztetek egymásra, s nem vagyok bolond sem.

– Ezzel tudnék vitatkozni – mormolta Magnus, de nem ellenkezett. Minek? Ő tényleg végtelenül beleszeretett a fekete hajú angyalba, aki most úgy küzdött az életéért, hogy talán abban sem volt biztos, szereti-e valaki úgy. Helyette inkább lassan leült ő is egy székre, Alec másik oldalára, majd minden szó nélkül óvatosan megfogta az eszméletlen fiú kezét. Úgy vigyázott rá, mint egy porcelánra, ugyanis nem akart neki semmilyen fájdalmat okozni, így is épp elég kínozhatta a végtelennek látszó álmokban.

– Haragszol rá nagyon? – kérdezte csendesen Jace, de valójában tudta a választ.

– Igen – biccentett Magnus őszintén. – Nem kellett volna visszatérnie oda, de hiába, rám egyáltalán nem hallgatott. Haragszom rá, de szörnyen féltem őt.

– Tudom – mosolyodott el szomorúan Jace. – Tudom jól.

~••°°••––*––••°°••~

Magnus nem mozdult most sem, várakozva ült Alec ágya mellett, ahol persze nem történt semmi. A fiú ugyanúgy feküdt, mint azelőtt. Magnus maga is hasonlóan gyengéden fogta Alec törékeny kezét, ahogy korábban is tette. Annyi változás történt egyedül, hogy Jace elment egy időre, mert neki már javában dolgozni kellett persze, de Magnus vállalta, hogy Alec mellett marad minden szabad percében. Hogy haragudott-e még rá? Persze, de betegre is aggódta magát.

– Remélem tisztában vagy azzal, hogy nagyon mérges leszek rád, ha nem ébredsz fel – morogta Magnus halkan, s közben finoman simogatta Alec bekötött kezét. – Fel ne mert adni, oké? Nem miattam, hanem a testvéreidért. Nagyon aggódnak érted.

Magnus nem kergette magát képzelt reményekbe, de azért várta a csodát, s szerette volna, ha egyszercsak Alec felébred a kérlelésére. Vagy legalább megmozdítja a kezét. Tényleg, akármi. De nem. Semmi nem történt, s minden maradt változatlan. Magnus sóhajtva hajtotta le a fejét, s végre megadta magát. Hetekig kitartott, s miután Alec elment, egyetlen könnyet sem ejtett, de mostanra már elfáradt és nem akart mást, csak békét és a csodát, ami annyira hiányzott az életéből. A bánat és a reménytelenség elhatalmasodott felette, s kikényszerítette belőle az első könnyeket, melyeket ezernyi másik követett.

– Csak ébredj fel, jó? – suttogta Magnus megtörten. – Nem kérek mást soha többet, ide sem jövök, ha tényleg nem szeretsz és nem akarsz látni, de kérlek ne csináld ezt velem! Gyere vissza...

Választ nem kapott, de a lelkét egy fokkal könnyebbnek érezte így, hogy végre kiadott magából nagyjából mindent. Hitt abban, hogy egyszer felkel az új nap, egyszer eljön majd az az idő, mikor újra látja Alecet mosolyogni, hallani fogja a hangját, s a kék szemei megint elvarázsolják. Csak várni kell, hinni és nem feladni. Csak ennyi...

– Tudom, hogy képes vagy rá, Alexander – emelte fel a fejét Magnus újra. – Az leszel, mert egy harcos vagy. Menni fog. Érzem.

Tényleg érezte. Tudta is nagyon jól. Hiszen milyen világ lenne előtte, ha Alec már nem volna vele? Nem, olyan valóság egyszerűen nem létezik. Minden rendben lesz, s újra boldogan élhetnek majd. Vidáman, mint régen. Megint összevarja Alec sebeit, megragasztja a lelkét, s vigyáz rá, ha a rémálmok bántani merik őt.

– Én itt leszek veled – fogadta meg Mahnus az ágy mellett ülve, miközben azért könyörgött minden égi teremtménynek, hogy ne vegyék el tőle még Alecet. Még ne.

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Itt is a következő rész, remélem vártátok, vagy legalábbis örültök neki. Újabb szomorkás rész, de hát válság van, a boldogságot mert felvásárolták, szóval most ennyit sikerült! :3

De azért itt vagyok ^^