A Vég előtt, a Pokol után ✓

[13 -]

–Csak munka–

~••°°••––*––••°°••~

Magnus Bane tudta, hogy nem kellett volna jobban beleélni magát az ügybe. A sápadt, puha és selymes – nah, Magnusnak jó szeme van az ilyesmihez –, fekete hajú fiú, azokkal az átható, gyönyörű kék szemeivel csak egy ügyfél volt. Semmi több. Nem érezte magát furán magát Magnus, ha Alexander belépett az ajtón, és nem is gondolt rá minden másodpercben. Dehogyis. Ez abszurd, helytelen feltételezés! A híres – és egyben hihetetlenül magányos – Magnus Bane nem szeretett bele a saját betegébe. Felejtsd el, oké? Ne is gondolj erre. Ilyen nem létezik.

De... Ilyen van. (Ahhw, PUF *-*)

Magnus maga is érdekesnek és egészen furcsának tartotta, de el kellett fogadnia a tényt. Teljesen és reménytelenül beleesett Alecbe. Lehetne szebben, lehetne csúnyábban és rövidebben is mondani, az igazság akkor sem fog változni. A csapda pont akkor zárult le, mikor Magnus elfogadta Jace kérését. Mikor a szívét felajánlotta egy új embernek. Valakinek, aki vagy elfogadja és vigyáz rá, vagy pedig egyszerűen ellopja, majd végül el is tapossa, ha már nem kell neki.

Sokan állítják azt, hogy Magnus Bane minden mozgó célpontot megtalál magának. Ebben csak annyi az igazság, hogy rendszerint Magnus túl naív ahhoz, hogy lássa a valóságot. Elhiszi, hogy az érzelmek valósak, s végül egyedül ő veszít. Nem volt ez másképp a legutóbbi kapcsolatánál sem, habár az legalább fél évnél tovább tartott. Oh, Camille... Magnus boldog lehetett volna, ha a nő is a szerelmet keresi. Ha elfogadja azt, amit kapott.

Magnus tehát nem zárta el a forrongó érzelmeit, de azért bizonytalan is volt. Vajon Alec is olyan? Ő is eldobja majd, ha már nem kell neki? Elfelejti? Magnus nem tudta nem észrevenni azokat az apró jeleket, melyek minden egyes beszélgetés alkalmával megmutatkoztak. Valahányszor a nevén szólította, Alec halványan elpirult, s kissé meg is zavarodott a beszédben. Néha egészen aranyosan tanácstalannak tűnt, s Magnus szíve szerint mindent megadott volna neki. Szerette volna egy intésre elvenni az összes fájdalmát és szörnyű emlékét. Vigyázni rá, s megvédeni az éjszakai rémektől. Egyszerűen csak szeretni őt.

De Alec is szeretni fogja?

Ez volt a nagy kérdés. Alec is hasonlóan érez? Ha igen, készen áll egy kapcsolatra? Van olyan erős? Magnus előtt egyre több és több lett a kérdés, ám válaszból szinte egy sem akadt. Nem volt mellette senki, aki segíthetett volna neki megérteni a tényeket. Annyit tehetett egyedül, hogy minden egyes nap emlékeztette magát arra, hogy ez az egész csak egy munka. Ő csak segít Alecnek, hogy a fiú újra ember lehessen. Nincs itt semmi több, igaz?

Ha minden ilyen egyszerű lenne, Magnus Bane most nem a lakása nappalijában ült volna reménytelenül összezavarodva a saját érzései miatt, hanem már rég valahol máshol... Talán egy bizonyos fekete hajú, kék szemű illető társaságában. Azonban a helyzet természetesen nem volt könnyű. És az egésznek a tetejébe – mint a süti tetejére a tejszínhab és a meggy – még azt is hozzá kell rakni, hogy Alecnek valami véletlen folytán hasonlóak is az érzései, a fiú lelke nagyon gyenge és sebezhető. Magnus attól félt, hogy egy rosszul megválasztott szóval is összetörheti.

Az összes létező démonra, Murphy! Nem lehetne, hogy egyszer az életben inkább elmész nyaralni, és más életét keseríted meg?!

~••°°°••––*––••°°••~

Alexander Lightwood magányosan, de kivételesen nem pánikolva ült a szobájában az ágya szélén. Már egy hete nem volt rosszabb rémálma, szóval nagyjából nyugodtnak mondhatta a napjait, leszámítva azt, hogy egyre furábban érezte magát akkor, ha Magnus közelébe került. Mármint, persze korábban is kicsit zavart volt előtte, de mostanra csak méginkább azzá vált. Elég volt meghallania a férfi hangját, vagy meglátnia, s Alec azonnal elvesztette a kapcsolatát a Földdel. Nem tudott egyenesen (ne is próbáld, Alec. Neked egyszerűen nem megy... Straight*...) gondolkodni. Minden létező és nem létező dolog összekavarodott az elméjében, s még képes volt azt is elfelejteni, hogy mi a neve, ami azért már inkább kínos, és nem aranyos.

Könnyű lenne azt mondani, hogy Alec elfogadta ezeket a különös érzéseket. Ha így lenne, már régen Magnus lakásának ajtaja előtt állna, egészen más dolgokat tervezgetve a fejében a nap hátralévő részére. Nem, Alexander Lightwood inkább a nehezebbik utat választotta az életnek nevezett, kínzásokkal teli labirintus egyik kereszteződésében. Az volt az igazság, hogy Alec sosem volt még igazán szerelmes. Egyszer a kiképzés alatt megtetszett neki az egyik társa, de a fiú végül egy enyhe hőgutával egybekötött végkimerüléssel magyarázta az ismeretlen és különös érzést. Milyen lenne már, ha a saját nemét szeretné? Az emberek többsége utálja a másságot. Egyenesen egy betegségként kezelik.

Tehát Alec elzárta a szívét egy páncélszekrénybe, s nem igazán vágyott arra, hogy legyen valakije. De persze a szívnek nem lehet parancsolni, legalábbis mindenki ezt szokta mondani. Alec ezzel ugyan nem értett volna egyet korábban, most viszont semmivel sem tudná megcáfolni. Ahogy telt az idő, ő úgy lett egyre biztosabb a dolgában, s egyáltalán nem örült neki. Mit érhet ő a szerelemmel? Mi haszna lesz belőle? Fájni fog végül?

Ez volt hát az igazság. Alexander Lightwood szerette Magnus Bane-t, s nem tudott ellene semmit sem tenni.

Az egészben az volt a különös, hogy ha Alec elvonatkoztatott attól, hogy milyen szörnyű csapásokat okozhat a szerelem, kicsit örült is ennek az érzésnek. Akart valakit az életében, aki vigyáz rá. Egy olyan embert, aki nem csak a napsütésben, de a viharban is mellette van. Ez a valaki nem Jace vagy Izzy volt. A testvérei másmilyen támaszpontokként szerepeltek Alec életében. Alec úgy vélte, hogy Magnus lehetett volna az a hiányzó darabka, amivel le lehetett volna dönteni az üveghegy vastag és erős falait. A szíve még szabaddá válhatott volna, ha képes elfogadni az agya üzenetét.

De lehet ez több, mint munka?

~••°°••––*––••°°••~

Hey! Most viszonylag hamarabb itt lett a következő rész! :3 (VikiJuhsz így biztos megtalálod! ^-^)

Mielőtt elmennétek, lenne egy gyors kérdésem. Legutóbb ugye említettem azt az új Shadowhunters történetet, s már folynak a munkálatok, de egy kis dilemma ütötte fel a fejét. Szeretnék beleszőni egy saját karaktert is, de nem sikerült eldöntenem, hogy mi is legyen pontosan. Also, the question:

Boszorkánymester vagy Vámpír?

Ennél többet nem tervezek elárulni, de ígérem, hogy még akár ebben az évben is kikerülhet. (Mert imádok egyszerre vagy hat könyvön dolgozni... ^^)

Szép estét! :3