A Vég előtt, a Pokol után ✓

[30 -]

–Fagyöngy–

~••°°••––*––••°°••~

Alexander nem tudta, hogy hol volt, honnan jutott oda és merre tartott tulajdonképpen, abban viszont teljesen biztos volt, hogy Magnus ott állt mögötte, csak azt nem értette, hogy miért nem szólt hozzá egy szót sem. Egész végig követte őt, át a kanyargós utcákon, le a lépcsőkön és keresztül az utakon, mégis mikor ő végre megállt, akkor nem szólította meg. Magnus csak állt, s várt valamire, de Alexander még csak nem is sejtette, hogy mire.

– Alexander? – szólt hozzá végre a férfi, s Alec valami olyat hallott a hangjában, amit nem ismert fel. Fájdalom lett volna? Esetleg szomorúság vagy félelem?

– Igen, Magnus? Valami baj van?

– Igen. Veled – felelte Magnus halkan, s közben lassan Alec mellé sétált. – Nem tudom, hogy Jace és te miről beszéltetek, vagy mi volt az oka annak, hogy összevesztetek, de abban biztos vagyok, hogy valami történt.

– Jobb, ha nem tudsz róla – sóhajtott fel Alec szomorúan, majd felemelte a fejét, hogy lassan és csendesen szállingozó hó az arcára essen, hogy aztán ott az összes el is olvadjon.

– Talán segítene a lelkeden, ha mégis elmondanád – tette a kezét Magnus Alec vállára, mire a fekete hajú enyhén megrándult, de nem mozdult el onnan.

– De neked lehet, hogy nem – suttogta Alec. Nem kerülte el a figyelmét Magnus zavartsága, ahogy a szemeiben felvillanó aggodalom sem, viszont kicsit félt is, hogy talán nem úgy alakulnak majd a dolgok, ahogy azt ő szeretné, ahogy abban ő reménykedik.

– Miről beszélsz?

– Én... én szeretlek téged, Magnus – kezdett bele végül Alec, de a hangja remegett és félénk volt. Nem tudta, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, hogy az utolsó szó után is lesz majd valaki mellette, viszont ki akarta adni magából végre. Meg akart szabadulni a tehertől, ami szörnyű és elviselhetetlen súlyként nehezedett a szívére. Mindig attól félt, hogy egyszer majd nem bírja tovább, s valami elpattan benne. Feladja a küzdelmet és hagyja, hogy a gondolatai elnyomják és eltemessék.

– Tudom, Alexander. Megírtad a levélben – felelte zavartan Magnus.

– Még nem fejeztem be – rázta meg a fejét Alec. – Szeretlek, Magnus. Úgy szeretlek, mint még soha senkit ezen a világon, de ez volt az oka annak is, hogy másodjára tértem vissza a frontra. Mielőtt elmentem volna, találkoztam az anyámmal. Én kértem meg rá, hogy beszélgessünk egy kicsit, mikor megtudtam, hogy a városban van, arra viszont nem számítottam, hogy milyen témát fog elém vetni. Talán sejted, mindenesetre a házasság volt az, s egy ajánlat, amit egy másik ember talán nem utasított vissza, vagy nem úgy döntött volna benne, mint én. Választanom kellett, hogy újra dolgozni kezdek, vagy pedig feleségül veszek egy Lydia nevű lányt, akivel jobbá tudtam volna tenni a család hírnevét.

Alec megállt egy pillanatra, hogy vegyen egy mély levegőt. Egy pillanatra sem mert Magnus arcára nézni, mert félt, ahogy akkor nem tudna tovább beszélni.

– Szerettelek, így a frontot választottam. Természetesen a lelkem mélyén sejtettem, hogy nem vagyok elég jól hozzá, de az agyam elhitette velem, hogy már semmi bajom. Úgy éreztem, hogy teljesen rendbe jöttem és minden tökéletes lesz. Az is lett volna, ha az ellenséges csapatok nem támadnak ránk olyan intenzíven. Azt hittem, hogy meg fogok halni, mikor az első csapatok megjelentek. Nem voltam biztos abban, hogy élve hazatérek, így megírtam azokat a leveleket. Tisztázni akartam, hogy mindig is szerettelek, talán onnantól fogva, mikor elkezdtél nekem segíteni. Mikor már nem csak akkor találkoztunk, ha eljött az ideje, hanem szinte minden egyes szabad percünkben. Tudtam már akkor is, hogy éreztem valamit irántad, de magamnak sem mertem bevallani, így nem szóltam semmit, csak mentem tovább. A front volt a helyes döntés, Magnus. Az egyetlen döntés.

Magnus percekig nem tudott egyetlen szót sem kinyögni. Az agya képtelen volt feldolgozni Alec hirtelen vallomását, s egyszerűen leállt a rendszer. Aztán lassan kezdtek értelmet nyerni a szavak a fejében és végül megértette, hogy mit is tett Alec azon a régi hajnalon, mikor minden szó nélkül elhagyta a lakását, s egyetlen üzenetet sem írt arról, hogy mire készül. Mérges volt magára amiatt, hogy csalódott a fiúban. Alec csak érte tette, hogy ne veszítse el. Egyedül érte...

– Miért? – kérdezte halkan Magnus (pont Magnus volt a 666. szó... :3), s a hangja elcsuklott, mikor a gyenge szó elhagyta az ajkait.

– Miért? Mert szeretlek – mondta ki újra Alec, s elkiabálta volna akár százszor is, ha azzal végre meggyőzhette volna Magnust. – Hogyan vehettem volna el Lydiát, ha közben a szívem már hozzád kötötte magát? Fontos számomra a családom, de képtelen voltam meghozni azt a döntést, s így utólag sem bántam meg.

Magnus némán lépett közelebb Alexanderhez, mikor a fekete hajú elhallgatott. A kék szemekben végtelen türelem csillogott, s akkor, abban a szent pillanatban, Magnus Bane tudta, hogy a szíve kivételesen nem csapta be. Alec egy jó döntés volt, csak nehezen lehetett elérni őt. Ő volt az igazi és az egyetlen, az a személy az életben, aki örökké boldoggá teheti majd.

– Alexander...

– Igen, Magnus? – mosolyodott el halványan Alec, őszinte reménnyel az arcán.

– Szeretlek – felelte egyszerűen a férfi, szintén mosolyogva. Mondhatta volna hosszabban, szebben vagy teljesen máshogy is, a lényeg ugyanaz maradt volna, s csak ez számít. Szerette, egyenesen imádta az ő fekete hajú, kék szemű angyalát, s a világ minden kincsét eldobta volna magától érte, mert ő volt a legfontosabb számára.

Alec aztán váratlan dolgot tett. Finoman megfogta Magnus karját, s lassan húzni kezdte az egyik irányba, miközben a hó továbbra is szakadt körülöttük, belepve mindent. Magnus nem értette, hogy mi történik, ahogy azt sem igazán, hogy hová mennek, de bízott Alecben. A fekete hajú aztán végül megállt, s várakozva tekintett rá.

– Miért hoztál ide? – nézett körbe tanácstalanul Magnus.

– Felfelé – suttogta Alec nevetve, s Magnus azonnal felkapta a fejét. Az, amit látott újra mosolygásra késztette.

– Igazán?

Alec csak megvonta a vállát. – Fagyöngy – mondta halkan, majd minden jelzés és szó nélkül megcsókolta Magnust, aki egy percre sem gondolt arra, hogy ellenkezzen. Nem zavarta őket sem a hó, sem a hideg, sem az a rengeteg ember, akik még az utcán voltak. Nem volt semmi más velük, csak a végtelen.

A végtelen béke.

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Mondanám, hogy itt a vége, de ez nem lenne igaz. Lesz még itt rész, de már nem sok. Ez sokkal bíztatóbb, mint a másik, igaz? Hát... Majd minden kiderül! ^-^

Kicsit talán későn, de talán lesz még valaki, aki elolvassa... :3

Fun fact: A részt most írtam meg, összesen egy óra alatt. :'D

❤️