A Vég előtt, a Pokol után ✓

[19 -]

–Vissza a kezdetekhez–

~••°°••––*––••°°••~

Magnus vidáman és gondtalanul várta Alexandert a veszekedés után egy héttel. Mostanában egyszer sem találkoztak, mert hol Magnusnak jött közbe valami, hol pedig Alecnek, így úgy döntöttek, hogy akkor a következő héten keresnek egy olyan alkalmat, ami mindkettőjüknek megfelel. Amit Magnus nem tudott és még csak nem is sejtett, hogy a találkozóban nem lesz köszönet. Annyi ugyan feltűnt neki, hogy valami nem stimmelt, s mintha Alec hangja szomorúan csengett volna a telefonban, de hiába. Magnus elzavarta a rossz érzéseit, s nem akart semmi olyanra gondolni, ami boldogtalanná tette volna.

Mikor meghallotta a halk kopogást az ajtón, kicsit elbizonytalanodott. Alec eddig mindig csengetett, nem értette hát, hogy mi történt most, de gyorsan visszavarázsolta a mosolyt az arcára. Megigazította magán az ingjét, majd vidáman a bejárathoz sétált és egy rövid sóhajtás után ki is nyitotta az ajtót. A változás látványos volt. Ahogy meglátta a küszöbön álló, kissé zavart Alexandert, azonnal leolvadt a boldog görbe Magnus arcáról, s a férfi szemeibe értetlenség és félelem vegyült.

– Miért van rajtad egyenruha? – kétdezte Magnus halkan köszönés helyett, ami egy másik helyzetben bizonyára udvariatlan lett volna, akkor viszont egyáltalán nem számított az illem.

– Bemehetek? – kérdezett vissza Alec, s tétován Magnus háta mögé mutatott, egyenesen a nappaliba, ahol annyi boldog órát töltöttek már el együtt. – Egyszerűbb lenne ott megbeszélni, mint itt állva.

Magnus nem válaszolt azonnal. Percekig figyelte az előtte álló fiút, megvizsgálva minden egyes pontját – közben megállapította, hogy Alec félelmetesen jól nézett ki a terepszínű ruhában, de akkor ez semmit sem számított –, s közben azon gondolkodott, hogy tényleg az fog történni, amit ki sem mert mondani. Aztán halkan felsóhajtott, majd lassan hátrébb lépett, ezzel utat adva Alecnek. – Gyere csak.

Alec némán sietett be, de egy futó pillanatra megsimította Magnus kezét, az viszont olyan finom és óvatos érintés volt, hogy Magnus először észre sem vette. Utólag érezte csak meg, mikor Alexander hűvös ujja lecsúszott az ő bőréről, s valami furcsa magányt hagyott hátra.

– Szóval, miért van rajtad egyenruha? – kérdezte újra Magnus komolyan, miután becsukta az ajtót és bement Alec mellé a nappaliba.

– Vissza fogok menni a frontra – felelte a kék szemű egyszerűen, pont úgy, mintha csak azt jelentette volna ki, hogy odakint szakad a hó.

– Ha ezt viccnek szántad, akkor jelezném, hogy nem tudok rajta nevetni – felelte Magnus, s közben átsétált a konyhába, de közben végig úgy, hogy Alec egy pillanatra se lásson rá az arcára, s az azon pihenő érzelmeire.

– Komolyan mondtam – szólalt meg néhány perc csend után Alec. – Pár napja felhívtam a parancsnokomat, aki jelezte, hogy egy rövid kivizsgálás után már vissza is tudnak venni. Persze nem rögtön a terepre, de valószínűleg nem sokáig kell majd a papírmunkával foglalkoznom.

– De megbolondultál?! – tört ki hirtelen Magnusból a kérdés, jóval hangosabban, mint az tervezte.

– Izzy is ugyanezt kérdezte, de nem, minden rendben van velem – fojtotta a többi szót és kérdést Magnusba. – Tudom, hogy furcsa és képtelen döntésnek tűnik, de ezt kell tennem, és fáj, hogy a környezetemben mindenki dolgozik, csak én vagyok az, aki nem képes erre.