A Vég előtt, a Pokol után ✓

[26 -]

–Út a fényben–

~••°°••––*––••°°••~

Alexander elmerülve bámult ki az ablakon, lassan már három teljes órája, s egy centit sem mozdult az ágyban. Természetesen hiába tért magához olyan váratlanul, az orvosok még nem engedték haza, ugyanis ki kellett vizsgálni rendesen, hogy biztos minden rendben van. Ez eléggé zavarta őt, de megértette, hogy ez most fontos és nem igazán tiltakozhat. Alec érezte, hogy még nagyon gyenge volt és rengeteg pihenésre volt szüksége ahhoz, hogy újra teljes legyen. Hinni akart abban, hogy van esély és lehet még jobban idővel.

– Üdv, Alexander! – lépett be a kórterembe Magnus vidáman és mosolyogva, hiszen tisztában volt azzal, hogy Alec már ébren van és bizonyos ideig úgy is marad.

– Jó látni, Magnus – fordult felé Alec lassan és nehezen. Tényleg nagyon örült neki, hogy ott van vele. Arra számított, hogy a férfi majd otthagyja egyedül, s visszatér a saját életéhez, ehelyett viszont mellette maradt és továbbra is látogatta, holott már nem volt eszméletlen.

– Hogy érzed magad? – kérdezte halkan Magnus, s közben leült az ágy melletti székre.

– Fáradtan – sóhajtott fel Alec halkan. – De már kezdek egész jól lenni. Egyszer majd csak felépülök.

– Nem kell sietni. Tudom, hogy jobban leszel. Az pedig teljesen normális, hogy kimerült vagy. Megjártad a poklot, Alexander. Jogod van a pihenéshez.

– Miért nem haragszol rám? – kérdezte váratlanul Alec.

Magnus elsőre nem tudta, hogy mit válaszoljon. Az nem volt teljesen igaz, hogy nem haragudott már. Nem békélt meg Alec tetteivel, csak nem akart vitát kezdeményezni és tudta jól, hogy a múlton már nem tud változtatni semmit. Alec elment azon a reggelen, s teljesen magára hagyta. Magnus megfogadta régen, hogy vigyázni fog a fiúra, s elfogadja majd a döntéseit, legyenek azok bármilyenek.

De ez a választás mély sebet hagyott Magnus lelkén. Nem tudott csak úgy átlépni a fájdalmon, mintha mi sem történt volna. Alec feladta őt, megszegte az ígéretét, s csak azért tért vissza hozzá, mert súlyosan megsérült. Ha nincs a támadás, akkor talán nem is változtatja meg a döntését. Akkor talán Magnus még mindig egyedül lett volna.

– Magnus?

– Nem mondanám azt, hogy nem vagyok mérges – sóhajtott fel halkan Magnus, s közben egy pillanatra sem nézett fel. Egyszerűbb volt úgy beszélni, hogy nem látta Alec szomorú kék szemeit. – Megígérted, hogy velem maradsz, s mégis egyedül hagytál azon a reggelen. Talán volt rá egy jó okod, én ezt nem tudhatom. De legalább szólhattál volna. Se egy cetli, s egy üzenet... Egyszerűen csak eltűntél, s én azt hittem sosem látlak többé.

Magnus elhallgatott egy pillanatra. Próbálta a helyes irányba terelni a gondolatait, ugyanis megbántani nem akarta Alecet, s tulajdonképpen félig már le is zárta magában az ügyet, de az agya máshogy állt a dolgokhoz. Tombolni akart, kiadni magából mindent, amit eddig a lelkében hordozott. A fájdalmat, a keserűséget és minden apró érzelmet, melyek az elméjét elborították. Pihenni akart. Csak pihenni.

– Nehéz ez, Alexander. Nem akarok haragudni rád, mert most itt vagy és idővel majd minden rendben lesz, de rosszul is végződhetett volna ez az egész. Ha nem kapsz időben segítséget, vagy nem tudsz elmenkülni a támadás helyszínéről, akkor talán most nem lennél itt velem, s ez az egész szörnyű.

– Sajnálom – suttogta Alec halkan és nehezen. – Nagyon sajnálom, Magnus! Annyira szerettem volna maradni veled és a tesvéreimmel, de képtelen voltam rá. Egyszerűen nem tehettem és mindem egyszerre zúdult a nyakamba, kapaszkodót pedig sehol sem találtam – darálta le gyorsan Alec, mert attól félt, hogy Magnus majd nem hallgatja meg. Nem akarta, hogy férfi csak úgy otthagyja egyedül, nem akarta, hogy Magnus elmenjen. Vele biztonságban és békében érezte magát, nélküle viszont félt és reszketett.

– Azt írtad, hogy szeretsz – szólalt meg váratlanul Magnus, nem épp azzal a válasszal, amire Alec számított.

– Persze, hiszen ez az igazság – biccentett Alec zavartan. – Mi mást mondtam volna?

– Akkor miért mentél el? Miért hagytál egyedül?! Miért szegted meg az ígéreted?

Alec nem felelt. Nem szólt semmit, csak nézte Magnust, szemeiben megannyi érzelemmel, de egy hang sem hagyta el a száját. Nem akadt az egész világon olyan szó, amivel bocsánatért esedezhetett volna Magnusnál. De még ilyen mondat sem volt, hiszen az emberek úgy igazán őszintén ritkán kérnek bocsánatot.

– Sajnálom, Magnus – felelte újra Alec, majd újra elfordult a férfi felől, s az ablakon kezdett kifelé bámulni. Várta a pillanatot, hogy Magnus egyszercsak felálljon onnan, s kimenjen az ajtón, de ő semmi ilyet nem tett. Jó pár percig ült ott némán, lehajtott fejjel és valamin nagyon járhatott az agya, mert azt sem vette észre, hogy közben Alec óvatosan megfogta a kezét. Igaz, hogy akkor nem volt magánál, de Alec mindig érezte Magnus óvatos és gyengéd ujjait az ő kezén, s ez biztonsággal töltötte el.

Nehéz volt újra visszatérni a régi dolgokhoz, a megszokott élethez. Alec megint elvesztette a jó ösvényt, s vészesen gyorsan közeledett a rosszhoz, ami csak fájdalmat és szenvedést tartogatott számára, ráadásul lehet, hogy a második fordulóban már egyedül kell megküzdenie a démonokkal. Alec nem tudta, hogy elég erős-e. A lelke mindem darabja azért könyörgött, hogy szerezze vissza gyorsan Magnust, különben semmi sem lesz már olyan, mint régen, de a fiú nem akart újra csalódást okozni. Nem akarta, hogy Magnus megint miatta legyen szomorú. Talán ideje lett volna, hogy végre a saját talpára álljon, s felkészüljön a végtelen csatára. Talán... talán tényleg ez a sorsa.

De akkor miért olyan nehéz elengedni a reményt? Elengedni Magnust, aki maga a fény?

Talán lesznek még csodák. Valahol...

~••°°••––*––••°°••~

Élek... :'3