A Vég előtt, a Pokol után ✓

[12 -]

– Gyógyító nevetés –

~••°°••––*––••°°••~

Alexander Lightwood nem tudta, hogy fel volt-e készülve rendesen a találkozásra. Eltelt már pár nap azóta, hogy egy rosszul elsült otthoni egyedüllét után kórházba került. Egy napra még bent tartották, s elvégeztek rajta egy-két vizsgálatot, de utána a következő reggelen már haza is engedték. Időközben kiderült számára az is, hogy Jace lebeszélt egy találkát a szüleikkel. Megtudta, hogy az öccse már mindenképpen látni akarja, akkor is ha közben a Föld megszűnik forogni, s tűzgolyóvá válik a Nap. Alec örült ennek, de félt is. Hiányzott már neki a kisöccse, de még nem igazán tudta rendezni magában a fronton átélt dolgokat a kislánnyal annyira, hogy ne aggódjon. Csak az járt a fejében (nah, most nem szem lett, yeey!), hogy egy rossz szó miatt véletlenül elveszti a kapcsolatát a jelennel, s mindenki látni fogja, hogy ő mennyire gyenge és sebezhető.

Egyetlen támasza az eseményt illetően az volt, hogy Jace és Izzy mellett Magnus is el fogja kísérni. Eleinte Alec erősen tiltakozott, ugyanis nem tudta, hogy a szüleik mit fognak szólni egy vadidegen emberhez, de aztán Jace szépen lassan rábeszélte a dologra. Okos és erős érveket sorakoztatott fel, például azt, hogy ha valami baj történne, Magnus az egyetlen, aki pontosan tudja, hogy mit kell csinálni, s hogyan tudja megnyugtatni Alecet. Ezzel a fekete hajú ugyan szembeszállt volna, hiszen Jace és Izzy is értett nagyjából a dolgokhoz, de végül nem szólalt meg. Beleegyezett Magnus jelenlétébe, s bár nem vallotta be, de örült neki. Valamivel nyugodtabb szívvel készült fel a találkozóra.

Mikor azonban már Magnus kocsijában ültek mind a négyen, kicsit újra elbizonytalanodott. Mi lesz akkor, ha elkerül a többeiktől, s úgy jön rá egy pánikroham? Vagy ha megint fájni kezd a térde? Alec nem tudott semmit, ráadásul nagyon félt. Mit fognak szólni majd a szülei? Az öccse? Hogy fognak reagálni? Alec vissza akart fordulni. Bezárkózni a biztonságos szobájába, s csak bámulni ki az ablakon.

– Alexander? – kérdezte aggódó hangon Magnus, mikor észrevette, hogy Alec már kezd egy újabb pánikroham felé sodródni. – Minden rendben?

A fiú némán megrázta a fejét, mire Magnus gyorsan, de odafigyelve mindenre félreállt, s kiszállt a kocsiból, majd Izzy és Jace segítségével kiszedték Alecet is onnan, hogy ne érezze magát bezárva. A fekete hajú egyre szaporábban vette a levegőt, a bőre kezdte felvenni a hó színét és a kezei is megállíthatatlanul remegtek. Magnus igyekezett megnyugtatni a Alecet, hiszen fájt neki ebben az állapotban látni, de túlságosan zavarta az a gondolat, hogy nem is tudta, mitől alakult ki a pánikroham. Mi váltotta ki? Mi zaklatta fel ennyire Alecet?

– Alec? – kérdezte óvatosan Jace, mikor a testvére tekintete már nem volt annyira ködös. A szőke lehetetlenül gyengéden fogta meg Alec vállát, mire a fiú teste ugyan enyhén megrándult, de szerencsére nagyobb baj nem történt.

Alec nem felelt semmit a halk, reménykedő kérdésre, csak hirtelen és szorosan magához ölelte Jace-t. Úgy bújt védelmező karok közé, mintha az meg tudná védeni a különféle démonok és egyéb árnyékban tartózkodó lények elől. Jace pedig hagyta. Meg sem fordult a fejében, hogy megállítsa a fiút, hiszen mindenképpen meg akarta védeni őt. Elérni, hogy Alec ne féljen a világtól, s újra az a többé-kevésbé boldog ember legyen, akit megismert, s akivel együtt nőtt fel.

– Semmi baj – suttogta Jace. – Ha szeretnéd, visszamehetünk.

– Nem! – rázta meg gyorsan a fejét Alec, s kicsit kimászott a testvére biztonságos öleléséből. – Max már vár. Nem akarom, hogy szomorú legyen...

– Oh, Alec – mosolyodott el Izzy szomorúan, majd ő is jó szorosan megölelte a bátyját. Ha a családról volt szó, Alec bármit megtett volna, még akkor is, ha közben már nyakig érnek a problémák hullámai.

Úgy nagyjából egy órával később jutottak el a szüleik házához, ahol Alec kicsit újra aggódni kezdett, bár most igyekezett kordában tartani az érzelmeit. Valójában nem csak az aggasztotta, hogy majd miként fognak vele bánni. A katonaság előtt sem járt ide túl sokat, ugyanis eléggé megromlott a viszonyuk. Izzy és Jace még aránylag tartotta magát, de Alec egyszerűen képtelen volt elfogadni azt, hogy az apjuk szinte sosem volt velük, az anyjuk pedig olyan erős nevelést diktált, mintha valami elnök ifjú porontyai lettek volna. Ezáltal a gyerekkoruk úgy tönkre lett téve, ahogy azt kell. Így már igazán nem lehet csodálkozni azon, hogy miért éltek olyan távol, a családi fészektől. Max is csak azért maradt a szülőkkel, mert még túl fiatal volt.

Tehát Alec nem sok jót fűzött a találkához, de tulajdonképpen az első pár percben még kellemesen csalódott. Ahogy kiszállt a kocsiból, s bátortalanul elindult a kerítés felé, kovácsoltvas mögött lévő ház ajtaja kivágódott, s egy kisfiú szaladt ki rajta. Mielőtt Alec bármit reagálhatott volna, az előtte lévő kapu kitárult, s a gyermek a karjaiba vetette magát.

– Alec! – kiáltott fel boldogan a fiú, s úgy szorította magához az idősebbet, hogy Alec egy rövid pillanatra úgy érezte levegőt sem kap.

– Max! – mosolyodott el igazi örömmel Alec. – Mennyire megnőttél! Szinte már lassan akkora leszel, mint Jace!

Noha Alec kicsit túlzott a méretekkel, az öccse tényleg sokat nőtt, mióta utoljára látta. Mondjuk azóta el is telt vagy hat év, ha nem több.

– És akkora nem leszek, mint te? Vagy nagyobb? – kérdezte vidáman Max, de ha valaki alaposabban megfigyelte az arcát, látni lehetett az apró könnyeket a szemében, amiket a felhőtlen boldogság csalt elő. Tényleg hiányzott már neki a bátyja.

– Dehogynem! Sőt, nem csak nagyobb leszel, de még jobb is! – nevette el magát Alec.

A családi ölelkezés hamarosan csatlakozott Jace és Izzy is, Magnus pedig csak figyelte a boldog, gondtalan Alecet. Soha nem látta még ilyennek – bár igaz, hogy csak pár hete ismeri –, mégis minden kincsnél többet ért nekia fiú örömteli nevetése és mosolya. Azt akarta, hogy örökké így legyen. Ne térjenek vissza a sötét démonok, s ne vegyék el ezt a szinte angyali Alexandert.

Magnus ott és akkor megfogadta, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy a visszahozza ezt az Alecet. A mosolyt az arcára, a csillogást a szemébe. A vidám nevetést és azt az élettel teli tekintetet. Csak úgy ragyogott előtte az ifjú Lightwood, s Magnus ezt szerette volna később is látni, mikor majd visszamennek, s Alec megint rémálmokkal fog küzdeni, meg olyan képekkel, amik a frontot jelenítik meg az elméjében.

De vajon nem lesz más ebből, mint csak munka?

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Nem mondok semmit, inkább csak itt hagyom ezt az esti, kicsit vidámabb részt.

Azaz... Most végeztem ki a(z) A mágia vörös tekercsei c. könyvet, ami ugye teljesen Malec, sajnos (vagy nem sajnos) ihletet kaptam, és asszem' meg van az új Shadowhunters történet... Oh God! Szóval... Most már sokszorosan párhuzamosan írok, ha ezzel valaha kész leszek, akkor lehet, hogy az új kaland is felbukkan...

:3