A Vég előtt, a Pokol után ✓

[24 -]

–Levelek a múltból–

~••°°••––*––••°°••~

– Zavarhatom önöket egy pár percre? – lépett be a csendes kórterembe egy nővér, kicsit félénken és zavartan. Izzy, Jace és Magnus egymásra nézett, majd bólintottak.

– Persze – szólalt meg Jace, s magára erőltetett egy gyenge mosolyt. – Valami baj van?

– Nem, nincs semmi gond – felelte gyorsan a nővér, s közben előhúzott egy köteg levelet a köpenyenének egyik zsebéből. – Mikor behozták, ezeket a leveleket találtuk nála, s azt hiszem, hogy ezeket önöknek címezte.

Jace aggódva nyúlt a papírokért, s a keze vészesen megremegett. Vajon mit írhatott nekik Alec? Miért nem küldte el? Mi a fene folyik itt? Gyorsan átnézte a borítékokat, s rájött, hogy nekik hármuknak volt címezve az összes, de külön külön. Először arra gondolt, hogy talán csak régebbiek, még az első korszakból, de aztán meglátta a dátumokat, plusz akkor még Magnust nem is ismerte.

– Tessék – osztotta szét a küldeményeket Izzy és Magnus között Jace, s közben a nővér olyan csendesen távozott, hogy egyikük sem vette észre. Mindannyian nagyon el voltak merülve a levelek felbontásában, s a saját gondolataikban. Jace kissé félt, hogy talán majd valami olyat fog találni elrejtve a sorokban, amit nem kéne. De hiszen Alec jól lesz, nem? Nincs ok az aggodalomra, mert fel fog épülni, s újra velük él majd, mint régen! Talán...

Ha ezt olvasod, akkor nem tudom, hogy mit történt velem, Jace. Jelezték nekünk, hogy az ellenséges csapatok új fegyvereket és bombákat is szereztek maguknak valahonnan, szóval hamarosan támadni fognak. Nem tudom, hogy túléljük-e, ahogy azt sem, hogy velem mi lesz a végén. Én sem így akartam ezt, s fáj, hogy nomálisan nem is tudtunk beszélni. Szeretném hinni azt, hogy nem ezek lesznek az utolsó szavaim hozzád, de ha mégis, akkor remélem tudod, hogy hiányzol, s hogy örülnék neki, ha most veled, veletek lehetnék. Kérlek vigyázz Izzyre és Maxre, rendben? Meg néha Magnusra is nézz rá, ha lesz időd. Félek, hogy ő majd máshogy fogja kezelni ezt az egészet, s nem akarom, hogy bármi rossz történjen vele. Ő boldog életet érdemel. Ja és még valami! Ne kerülgesd tovább Claryt, okés? Légy bátor, s gyere össze vele, vagy inkább kérd meg a kezét! Sajnálom, hogy egyszer olyan durva voltam vele. Azt hiszem illik hozzád. Talán. Ha valami csoda folytán megmaradok, de te már olvastad ezt a levelet, nem fogunk beszélni erről, rendben? Csak vigyázz mindenkire, s akkor én is igazán boldog leszek.

×××

Sajnálom, Izzy. Tényleg és mindent. Az első menekülésemet, s most ezt is. Megint magadra hagytalak, megint megszegtem egy ígéretet, s tudom, hogy nagyon haragszol rám. Megértem, s elfogadom. Minden jogod megvan hozzá, hiszen újra elmentem, szinte köszönés nélkül. Tudod, nagyon hiányzol nekem. Szeretnék most ott lenni, veled és veletek, együtt várva a karácsonyt úgy, mint régen. Ott is lehetnék, ha nem menekültem volna el megint. Nem fogom védeni magam, tudom jól, hogy hibás vagyok, s ezért szeretnék bocsánatot kérni. Ha csak egy kicsit is erősebb vagyok, akkor most nem a fronton várnám azt, hogy az ellenség mikor csap le ránk. De gyenge voltam, mint gyerekként, s ez már azt hiszem így is fog maradni. Imádlak Izzy, mindennél jobban és szeretném ha tudnád, hogy bármit is tettem a múltban vagy mondtam, örökké szeretni foglak. Lehet, hogy ez az utolsó éjszakám élő emberként, szóval örülök, hogy végre kimondhattam, azaz inkább kiírhattam magamból ezeket a szavakat. Remélem meg tudsz majd nekem bocsátani idővel. Vigyázz Jace-re, rendben? Tudod, hogy milyen bolond tud lenni néha, s nem lenne jó, ha bajba kerülne. Magadra is vigyázz, kérlek. Nem szeretném, ha veled történne valami. Szeretlek, Izzy.

×××

Magnus. Fogalmam sincs, hogy mit írjak ide. Nincsenek olyan szavak, amikkel megválthatnám a bocsánatodat. Én nem akartalak ott hagyni téged azon a hajnalon, de féltem, hogy máskülönben nem tudok majd elbúcsúzni tőled. Megtörik az elhatározásom, s ott maradok. Ez persze nem lett volna baj. Szerettem veled és melletted lenni. Te mindig el tudtad kergetni a démonokat, segítettél, ha úgy éreztem, hogy a világ összedől körülöttem, s egy apró érintéssel is életet tudtál küldeni a halott lelkembe. Ezer köszönet sem lenne elég ezért, s jelenleg én csak egyet tudok megadni neked. Egyetlen egy apró hálát, csak azért, mert újra megmutattad nekem, hogy van még értelme az életnek. Hiába sok a gond, hiába nem jönnek össze néha úgy a dolgok, ahogy kéne, akkor is van remény és érdemes felkelni másnap. Erre az útra te vezettél rá, s te is tereltél tovább. Köszönöm. Azt hiszem egyszer sem mondtam ezt ki hangosan, egyszer sem álltam eléd, s vallottam be, de némán és magamban is nagyon szeretlek. Nem csak úgy, barátilag. Nem. Sokkal jobban. Talán ez volt az utolsó éjszakám élő emberként, de remélem, hogy te nem haragszol már rám, bár megteheted. Szeretlek, Magnus.

Egy-egy levél minden kézben. Egy-egy lap rezgett a remegő ujjak között. A sorok elegáns gyöngybetűi itt-ott elmosódottá váltak a könnyek záporától, de még úgy is tisztán lehetett olvasni a vallomásokat. Alec írt nekik, az az Alec, aki a katonaság előtt létezett. A gondoskodó testvér, aki egy hosszú nap után is kész volt arra, hogy meghallgassa mindenki szomorúságát, s segítsen az otthoni munkákban, hiába volt nagyon fáradt addigra.

Ez az Alec tért vissza hozzájuk, de senki sem tudta, hogy ténylegesen ott lesz-e velük valaha. Hiszen csak feküdt nap nap után abban a túl fehér szobában, és soha nem mozdult egy centit sem. Volt remény persze arra, hogy egyszer még magához tér, de ezt valahogy akkor egyikük sem látta. Jace csak szenvedve és a könnyeivel küszködve fogta Alec sebes ujjait, enyhén megszorítva őket, de óvatosan. Úgy érezte, hogy valami robbanni készül benne, s legszívesebben elátkozta volna az egész világot minden egyes emberrel együtt.

Izzy némám ült az ágy mellett, lefelé bámulva, s egyáltalán nem törődve azzal, hogy a könnyei elfogják áztatni a levelét. Ugyan, mikor haragudott ő igazán a bátyjára? Soha! Egy egész pillanatra sem. Nem tudott. Egyszerűen képtelen volt rá, hiába tett Alec sok buta dolgot az életben. Nem hibáztatta a döntése miatt, abban viszont biztos volt, hogy eljött az ideje annak, hogy beszéljen az anyjukkal. Sejtette ő, hogy a nő beszélte tele Alec fejét valótlan dolgokkal, s bizony megtorlást követelt.

Magnus viselte a legrosszabbul. Míg a levél végére nem ért, addig a falnak támaszkodva állt Alec néma ágya mellett. Mikor azonban az utolsó sort is végigolvasta, a lábai megadták magukat, s Magnus szépen lassan a földre csúszott, egyre jobban elmerülve a lelkében, miközben csak arra tudott gondolni, hogy mennyire elromlott minden. Alec szerette. Teljes szívéből, s ő mégis hagyta elszaladni. Hagyta, hogy visszamenjen a biztos halálba, s most ott volt minden nap a kórházban, várva a csodát, ami talán sosem fog megérkezni. De talán van még remény. Talán létezik még jó, s talán lehet még hinni.

Hiszen éppen karácsony előtt voltak egy héttel...

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Nos, ehh. Ezzel a résszel nem vagyok túlságosan megelégedve, mivel valójában teljesen máshogy terveztem meg, de végül itt van. Tudom, így január végén a karácsony nem túl aktuális, de hát legalább az évszak stimmel, ha más nem is.

Azért remélem nektek tetszik így is! ^-^

:3