A Vég előtt, a Pokol után ✓

[27 -]

–Szív a szívnek–

~••°°••––*––••°°••~

Izzy kellemesebb karácsonyt is el tudott volna képzelni, de a sors nem volt túl kegyes vele. A bátyját ugyan haza tudták vinni még éppen az ünnep előtt, mégis elveszett valahol félúton a hangulat, s nem úgy tűnt, hogy hamarosan visszatér. Szerencsére semmi újabb komplikáció nem ütötte fel a fejét az utolsó napokban, amiket még a kórházban töltöttek. Alec állapota szépen javult, s bár még mindig nagyon gyenge volt, már nem aludt annyit és egyre erősebb lett minden egyes nappal. De valami mégis megváltozott. Hiába a csoda, Alec más volt. Nagyon...

Izzy nem tudta volna rendesen megmagyarázni, hogy mit gondolt pontosan másnak. Egyszerűen csak látta, s nem tudta kiverni a fejéből. A bátyját belülről kínozta valami, s nem tudott tenni semmit. Alec nem szólt, nem mosolygott, még csak nem is nevetett egyszer sem. Ugyan mellettük volt, s járkált a házban, de inkább hasonlított egy szellemre, mint arra az emberre, aki második csatlakozás előtt volt. A testvére eltűnt valahol a fronton, s ezzen Izzy nem is csodálkozott. Szörnyű dolgokat láthatott, s azok az emlékek, amiket Magnus igyekezett szebbé varázsolni, most valószínűleg újra visszatértek.

De mit tehetett volna?

Hiába volt ott Jace, Magnus és ő maga is, Alec csak nem szerezte vissza a régi formáját. Izzy még arra is rávette volna magát, hogy látogassák meg a szüleiket, hátha a vidám Max látványa segít valamit, de Alec erre sem reagált,  a húga pedig titkon örült ennek. Nem akarta látni az anyját, főleg nem azután, amit tett. Izzyt még nem vitte rá a lélek arra, hogy elmondja ezt Jace-nek is, pedig tudta jól, hogy a fiú a lelkét is kiátkozta volna a nőnek. Persze, Jace büszke volt rá, hogy Alec katona volt, de ettől függetlenül minden percben aggódott érte, s nem volt őszinte a mosolya, mikor a bátyjuk visszatért a frontra. Ha megtudta volna, hogy az anyjuk szava áll a döntés mögött, akkor biztos, hogy valami olyat tenne, ami bemocskolná a jelvényét.

De miért számít ez egyáltalán? Nem ez lenne a helyes?

Izzy sem tudta teljesen, hogy pontosan mik voltak azok a szavak, amik Alecet az öngyilkos küldetésére küldték, de azt remekül látta, hogy nem feltétlenül tartoztak a kedves témába. Oh, ha csak a sors egyetlen esélyt is adna neki! Ha csak egyszer eljutna odáig, hogy az anyja szemébe nézzen, s aztán elé állítsa a bátyját, hogy lássa a nő is azt, amivé a saját fiát változtatta. De közben Izzy nem akarta újabb fájdalmaknak kitenni a testvérét. Alec olyan volt akkor, mint egy gyerek. Minden zajra összerezzent, naphosszat csak bámult ki az ablakon, s nem szólt semmit.

A lány felsóhajtott, majd magához vette a konyhában lévő pulton árválkodó tányér reggelit, s Alec szobája felé indult vele. Tulajdonképpen már közelebb járt az idő a délhez, de Izzy csak most jutott el odáig, hogy észrevegye az érintetlenül hagyott ételt. Ez is egy fontos jelenség volt. Alec gyakran elfelejtette, hogy a szervezetének szüksége van a tápanyagra, s ha Izzy vagy Jace nem szólt rá, akkor lényegében nem evett.

Izzy félénken kopogtatott az ajtón párszor, majd halkan benyitott a szobába. Nem várt válaszra, mert Alec úgy sem szólt volna, mégis reménykedett azért egy kicsit abban, hogy a fiú mond valamit. Akármit.

– Behoztam a reggelid, Alec – szólalt meg végül a lány, mikor már túl hosszúra nyúlt a csend. – Leteszem az ágyad melletti szekrényre, rendben? Egyél belőle valamit, jót fog tenni.

Izzy tudta, hogy választ nem igazán fog kapni, de azért csak kitartóan beszélt tovább, mert ez az ő lelkét is könnyebbé tette. Halványan mosolyogva tette le a tányért, majd már indult is volna kifelé a helyiségből, hogy Alec egyedül lehessen, de egy gyengéd érintés a csuklóján megállította. A fiú kapta el a karját, s úgy nézett rá az ágyon ülve, mint akit hetekig kínoztak, s most már csak a segítségre vár.

– Alec? Mi a baj? Fáj valami? – hadarta Izzy a kérdéseket egymás után, esélyt sem adva a fiúnak arra, hogy választ is adhasson rájuk.

– Izzy – suttogta Alec lassan, s igazán nagyon halkan, amit a lány talán meg sem hallott volna, ha nem olyan csendes az egész ház, mint egy temető. Mielőtt azonban ő tudott volna válaszolni, Alec minden jelzés nélkül felállt az ágyról, majd magához ölelte a húgát, legalább olyan erősen, mint régebben.

– Alec – mosolyodott el szélesen a lány, a szemében lévő könnyek mögött vidáman csillant fel valami. Mikor pár perccel később elváltak, Alec arcán végigszaladt az aggodalom ránca.

– Mi a baj? Miért sírsz? – kérdezte óvatosan a fiú, s lassan felemelte a karját, hogy aztán az ujjaival gyengéden letörölje Izzy könnyeit.

– Semmi – rázta meg a fejét a lány. – Csak boldog vagyok Alec. Boldog, hogy jobban vagy.

Alec zavartan döntötte oldalra a fejét, ami igazán aranyossá tette. – Eddig nem voltam jól?

– Nem teljesen, de most már minden rendben lesz, ne aggódj.

– Azt mondod? – kérdezte bizakodva Alec, majd újra magához húzta a lányt, hogy ténylegesen érezze a jelenlétét.

– Nem csak mondom, tudom is – bólintott Izzy komolyan. – Elhiheted nekem, Alec. Minden a legnagyobb rendben lesz.

A lány talán jobb karácsonyt is el tudott volna képzelni. Boldogabbat, szebbet is, de a mostani így volt tökéletes. Alec annyi év után velük volt, velük ünnepelt, s hiába sérült meg olyan súlyosan, most visszatért hozzájuk. Egyetlen csoda volt még hátra, de Izzy türelmes volt.

Egyetlen csoda.

~••°°••––*––••°°••~

Helló? Élek? Még? Nem tudom?

Ha bármi érthetetlen a részben, akkor bocsánat. Beteg vagyok és költözünk. A legjobb kombó! ^^