A Vég előtt, a Pokol után ✓

[16 -]

–Szeretve lenni–

~••°°••––*––••°°••~

Magnus és Alec egyre többet találkozott, ahogy lassan telt az idő. Elmentek kávézni, vacsorázni illetve ehhez hasonlók. Néha ellopták egymás álmatlan éjszakáit, s csak beszélgettek hajnalig olyan semmitmondó dolgokról, mint a múlt, esetleg a még kissé távoli jövő. Élvezték ezeket a békés órákat, hiszen végre elmenekülhettek a világ problémái elől. Csak ők ketten, s a végtelen. Nem zavarta meg őket semmi és senki. Alec boldogabb volt, mint korábban. A lelke felszabadult és a szíve megkönnyebbült. Mikor Magnus mellett volt eltűnt a vállairól a múlt nyomasztó súlya, s a teste megtelt élettel. Úgy érezte, hogy semmi sem állíthatja meg. Ő, Alexander Lightwood győzni fog a démonok felett.

Valójában persze semmi sem változott meg, csak egyszerűen Magnus és Alec az egymással töltött idő alatt elzárták magukat a világ elől. Védték és vigyázták a másikat olyan harciasan, mintha az életük múlt volna rajta. Magnus lelke azonnal ragyogni kezdett, valahányszor Alec szemében felcsillant az öröm lángja, vagy csak szimplán meghallotta a nevetését. Ezekért az apró kincsekért a világ összes pénzét megadta volna, bármiféle hezitálás nélkül. Alec számára minden másképp hatott. Magnus mellett megtalálta a reményt és a békét. A közelében úgy érezte, hogy a boldog jövő nem elérhetetlen. A férfi mosolya és gondoskodása őt is az életre késztette. 

– Alexander?

– Igen, Magnus? – kérdezte halkan a fekete hajú, visszatérve a gondolatai mélyéről. 

– Minden rendben? Olyan csendes vagy – felelte Magnus, halványan mosolyogva.

– Jól vagyok – bólintott Alec lassan. – Csak elmerültem a gondolataimban.

– Értem – mosolygott tovább Magnus, majd folytatta a kezében tartott könyv olvasását. Alec imádta ezt a pillanatot. A vele szemben ülő férfi egyszerűen tökéletes volt. Az egyik ablakon besütő kósza napsugár pont Magnus arcára esett, ott pihent a szempilláin és a szemébe lógó tincsein. Alecet egész elbűvölte az elegáns mozdulat, ahogy Magnus lapozott a könyvben. Az eltelt évek alatt megsárgult oldalak halkan simították a férfi hosszú ujjait. Az egész egy gyönyörű, élő festmény volt, s Alec imádta minden pontját. Akár egész nap nézte volna, de emlékeztetnie kellett magát arra, hogy az bizony kínos szituációk tengerébe vezetné.

Pedig milyen szép volt! Magnus szinte már nem is tűnt embernek abban a pillanatban. Alec azt gondolta, hogy valami földre szállt angyal olvasott előtte, akit azért küldtek neki, hogy segítsen harcolni a démonok ellen. A kék szemű azt kívánta, hogy bárcsak az övé lett volna. Bárcsak elég erős lett volna ahhoz, hogy ott és akkor bevalljon Magnusnak mindent. Egészen a leggyengébb érzelmeitől a legtisztább gondolatáig. Mindent el akart mondani. Tényleg mindent.

Alec lassan kiszakította magát a fejében megjelenő fájdalmas utópia örvényéből. Bármennyire is szép volt, s tűnt valóságosnak el kellett fogadnia, hogy ez egyelőre csak egy elérhetetlen álom volt számára, semmi több. Egy olyan távoli, tiszta álom, amely lehetett volna egy közeli jövő az életében.

Ha nincs a front, akkor most nem lenne itt. Akkor most nem ismerné Magnust. Ebből a szempontból jó volt, hogy a katonai múltja még mindig kísértette, de Alec fejében csak az járt, hogy ha átlagos ember lenne, akkor talán jóval egyszerűbb volna minden. Lehetséges, hogy ugyanúgy megismerné valahogy Magnust, s nem félne attól, hogy a démonok elragadják tőle, ha megszereti és túlságosan ragaszkodni kezd hozzá.

A sok fel-alá rohangáló gondolat miatt hamar megérezte magán a kimerültség jeleit. Korábban félt elaludni, de az elmúlt hetek után, ha Magnus mellett lehetett, akkor jóval könnyebben merte lehunyni a szemeit. Tudta, hogy a férfi majd felébreszti, ha esetleg egy rémálomba kerül. Alec tehát nyugodtan engedte át magát az alvásnak, nem is gondolva arra, hogy bármi rossz történhet vele.

A fiú figyelmét teljesen elkerülte, hogy időközben már egy ideje a gyógyulás útjára lépett.

~••°°••––*––••°°••~

Magnus mosolyogva figyelte, ahogy Alec szép lassan elaludt a fotelben ülve. Miután biztos volt abban, hogy a fiú elég mélyen alszik, óvatosan kiemelte az ülőhely kényelméből, s a nappaliból nyíló szoba egyikébe vitte, ahol aztán finoman letette az ágyra, s be is takarta, hiszen nem nyár volt már, bizonyára jól esett Alecnek, hogy melegség (...) vette körbe.

Magnus nem tudta elhagyni a helyiséget, egyszerűen képtelen volt kilépni onnan, így hát csak leült a fiú mellé, s csendesen figyelni kezdte őt. Más helyzetben talán ijesztő lehetett volna, de Magnust legalább annyira elvarázsolta a fiú, mint korábban Alecet Magnus. Most nem akadt semmi napsugár meg könyv, csak Alec puha, selymes fekete haja, ami háborítatlanul hullt a lecsukott kék szemek elé, s amit Magnus legszívesebben elhúzott volna a fiú arcából, de félt, hogy azzal felébresztené Alecet.

Magnus némán figyelte, ahogy a mellette fekvő fiú egészen kicsire húzta össze magát a sötétkék takaró alatt, miközben sápadt ujjaival a párnahuzat felé eső csücskét szorongatta. Időnként egy-két ránc szaladt a békés arcára, de gyorsan el is tűntek, így Magnusnak sem kellett nagyon aggódni.

Hirtelen aztán Alec a másik oldalára fordult, így pontosan Magnus irányába volt a feje, amin továbbra is olyan béke pihent, amit Magnus még sosem látott. Kicsit ugyan zavarba jött, hiszen Alec elég közel került hozzá, de azért a lelke mélyén igazán örült neki. Mosolyogva figyelte, ahogy Alec halkan motyogott valamit, majd még jobban mellé kúszott, ezáltal szinte már Magnus kezén volt a feje.

A férfi hinni akart. Reménykedni abban, hogy Alec is úgy érez, ahogyan ő. Hiszen már szinte hozzábújt! Ez elég jel lehetett volna, ha Magnus nem fél attól minden másodpercben, hogy az egész csak egy túl szép álom. Egy képzelgés, ami soha nem volt igaz, s talán nem is lesz. Magnus óvatosan kinyújtotta a kezét, s finoman elhúzta Alec szeméből a fiú fekete tincseit. Érezte az ujjai alatt, hogy Alec arca alig érezhetően, de megrándult, viszont nem ébredt fel. Békésen aludt tovább, s Magnus boldog volt.

A férfi figyelmét teljesen elkerülte, hogy időközben már egy ideje a gyógyulás útjára terelte Alecet.

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Itt is van a következő fejezet. Szerintem ez lett életem legérzelmesebb kilencszáz szava, szóval előre is bocsánat, ha egy-két romantikusnak és szépnek szánt mondat mást tükrözne. Én megpróbáltam... ^-^