A Vég előtt, a Pokol után ✓

[nem rész]

Hey!

Jelenleg ez a leginkább olvasott történetem, szóval úgy döntöttem, hogy ide fogom ezt a kis valamit írni, remélve, hogy valaki el is olvassa. Nem szoktam ilyen infós részeket írni, mert ez nem az én stílusom, de úgy érzem, hogy ezt mindenképpen ki kell mondanom, különben nem lesz jó.

Az utóbbi napokban egyre többször jutottam el arra a pontra, hogy egyszerűen nem akarok tovább írni. Hosszú ennek a története, a kezdete és a végét még én magam se látom, de megpróbálom röviden összefoglalni a dolgokat.

Alapból azért kezdtem el írni, mert általánosban nagyon sokat bántottak. Nem éppen fizikailag – bár úgy is megesett –, hanem mentálisan. Sajnos, így utólag kiderült számomra, hogy a szavak sokkal mélyebb sebet hagytak, mint az hittem. Tehát ezért kezdtem el írni, mert akartam egy világot magamnak, ahol szeretnek és elfogadnak. Egy helyet, ahol nem számít, hogy más vagyok. Ahol boldog lehetek.

Szerencsére ez már úgy hetedik környékén volt, utána meg már csak egy évet kellett kibírnom, aztán mehettem gimibe. Nem volt könnyű az utolsó időszak, volt benne egy elég rossz döntésem is (elég annyi, hogy feladtam és véget akartam vetni mindennek), de valahogy csak megmaradtam és mentem tovább.

Tudnotok kell, hogy ez most nem a sajnálkozás miatt van, egyszerűen csak szeretném tisztázni ezt az egészet, s jelezni, hogy baj van. Képtelen vagyok újra és újra felvenni a maszkot és azt mutatni az embereknek, hogy jól vagyok. Éppen ma mondtam fel egy "beszédet" arról, hogy az embernek van joga ahhoz, hogy önmaga legyen, s ez most rávilágott arra, hogy Nektek csak egy szerepet játszok.

Én túl sokáig voltam egyedül, s vagyok most is, ami egyáltalán nem oké, de persze a múltba már nem lehet visszamenni. Mikor idősebb lettem, az írás lett a mentsváram, s akkor úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Persze, továbbra is bántottak, szinte minden éjjel sírva aludtam el, s túl gyakran adtam fel, de volt mindig pár percnyi boldogságom.

Mostanra viszont eljutottam arra a pontra, hogy nem megy. Már nem azért írok, mert jól esik, hanem mert szeretném egyszer a kezemben fogni a saját fantasy könyvem. Nagyon nehéz ez a folyamat, tényleg. Öt éve harcolok (lassan már hat) az írással, s mióta ennyire komolyan benne járok, többször csalódtam önmagamban, mint eddig bármikor.

Fáradt vagyok, s pihenni szeretnék, de nem megy.

Ez az egyetlen hely, ahol még úgy érzem, hogy számítok valamit. Ti örültök, ha megjelenek, édes commenteket hagytok hátra és egyszerűen csak itt vagytok, amiért nem tudok elégszer köszönetet mondani. Rengetegszer tűntem már el, most pedig megint ott tartok, hogy lehet ez újra be fog következni.

Már nem tudom, hogy miért írok, miért élek, miért vagyok egyáltalán itt. Hetek óta függője vagyok egy sorozatnak (Supernatural), s abból rengeteg pozitívitást kaptam, de képtelen vagyok magamban tartani. Nekem már nem megy, s félek. Nagyon.

Napok óta nyitom meg a fejezeteket, hogy írjak, de pár szónál nem jutok sosem tovább. Talán rossz lesz, talán nem fog nektek tetszeni, nem fog jelenteni semmit, s ez aggaszt.

Túl sok dologról kellett már lemondanom az elmúlt hónapokban (mert van egy kis probléma a térdeimmel), s nagyon félek, hogy az írás is ide fog kerülni. A néha egésznapos fájdalom egyszerűen szétszedi a lelkem, s képtelen vagyok arra, hogy bármire is koncentráljak.

De igyekszem, oké? Próbálok jobb lenni, próbálom rávenni magam, hogy javuljak és menjenek a dolgok, de az én hátteremmel ez igen nehéz. Nem akarok újra eltűnni, itthagyni mindent majd egyszercsak visszajönni hetekkel, vagy akár hónapokkal később.

Maradni szeretnék...

Csak még nem tudom, hogy meddig.

(Ha eltűnök, ez az ok. Ha maradok, akkor újra van álarcom, újra van egy szerep, vagy szimplán csak végre találtam valakit, aki segít legyőzni a démonokat...)