A Vég előtt, a Pokol után ✓

[15 -]

–Helyes döntés–

~••°°••––*––••°°••~

Milyen egyszerű lenne minden, ha nem akadna annyi a probléma az életben. Ha egy csodálatos utópiában élnénk, ahol nem vár az emberekre semmi más, csak béke és boldogság. Nyugodt hétköznapok, meg kellemes éjszakák. Persze, ez még egy álomnak is rémesen lehetetlen lett volna, Alexander Lightwood mégis minden percben erre gondolt, mikor újra és újra visszazárta magát az üveghegy alá. Küzdött azért, hogy szabad és nyitott maradjon, de sokkal kellemesebb volt elzárva lenni, mint a világ veszélyei között küzdeni az életért. Legalábbis Alec számára.

Persze a döntés csak az ő kezében volt. Harcolhatott tovább, ellenszegülve minden gonosz lénynek, ami az árnyékból kísérte a lépteit. De fordulhatott azon út felé is, ahol már csak a béke és boldogság volt rá. A megálmodott a világa. A hely, ahol nem kellett volna tovább szenvednie. Csak mozdulat, egy utolsó tett és eljutna oda.

De érdemes?

Alexander nem tudta, hogy köti-e még bármi is az élők világához. Ha most nem, később úgyis mindenki csalódni fog benne. Először a testvérei, majd a szülei, s végül Magnus is. A férfi magára fogja hagyni idővel, ő pedig megint az üveghegy alá kerül elzárva a szabadság fele vezető úttól. Alec szerette volna valamivel több pozitív gondolattal vizsgálni a világot, de sajnos már minden reménye elveszett, még valahol a fronton a hosszú csaták hevében. Ott sem volt semmi opció. A háborúban nem akadt nyertes oldal, mindenki veszített. Embert, földet, reményt, bátorságot és sokan még a becsületüket is.

Alec tisztán emlékezett még arra a napra, mikor a bajtársaival üldögélt egy romos épületben. Éppen karácsony volt, a fiú szinte már látta maga előtt, ahogy Jace és Izzy a fát díszítik, miközben ő maga a vacsorát próbálja összehozni. De Alec a közelükben sem volt. Messze, egy másik országban harcoltak már hónapok óta. Mindenki tudta, hogy egyikük sem fog hazatérni az ünnepekre, egyikük sem látja majd a családját.

Alec és a társai kitalálták, hogy ha már nem tudnak elszakadni a harctól, legalább valahogy emlékezzenek meg az ünnepről. Így aztán mikor letelt az őrségük, együtt ültek össze a lebombázott ház falai és az égbe meredő, szenes gerendái között. Más helyzetben talán veszélyes lett volna tüzet gyújtani a harc idején éjszaka, de azon a héten senki sem akart támadni. Mindkét oldal a maga halottait temette már napok óta. Ők meg csak ültek, bámulták a lángok lágy játékát és azokra az időkre emlékeztek, mikor még otthon ünnepeltek a családjukkal. Történeteket meséltek egymásnak és mosolyogtak a régi emlékeken. Alec csak ült a körben, néha ugyan felszólalva, de inkább egy képet nézett, amin Jace, Izzy és Max szerepelt. Alec már nem tudta, hogy ő mit csinált a fotó készültekor, de örült, hogy legalább a testvérei vele lehettek, ha nem valóságosan.

Szép emlék volt, s Alec gyakran gondolt erre, miután visszatért a frontról. Egy-egy rosszabb éjszaka után gyakran kapta magát azon, hogy kihúzta az ágya melletti szekrény első fiókját, s kivette onnan a képet. A papír már megsárgult az évek során, s eléggé gyűrött is volt, de Alec számára még mindig nagyon sokat jelentett. Néha vissza tudta hozni a reményt a szívébe akkor is, ha már teljes volt a sötétség.

De most másmilyen helyzet állt előtte. Olyan döntést kellett meghoznia, ahol nem akadt helyes opció. Nem volt olyan út, ami békét és boldogságot hozott volna az ő, de inkább azok életébe, akiket szeretett. Mert hiszen ha feladja a harcot, ő maga ugyan békére lelhet, de a családja nem. Viszont, ha küzd tovább és kitartó marad, akkor a démonok továbbra is ott köröznek majd mellette, s karmos ujjaikkal tépik a szívét egyre kisebb darabokra. Mit tegyen hát? Melyik ösvényen induljon meg? Merre menjen?

Alec abban sem volt biztos, hogy létezik-e egyáltalán válasz a kérdéseire.

~••°°••––*––••°°••~

Magnus aggódva figyelte, ahogy Alec már percek óta bámulta a padlót. A köszönésen kívül még semmit sem mondott, azt is olyan halkan, hogy a férfi alig értette meg. Magnus sejtette, hogy valami nem volt rendben. Mióta Jace és Alec között megesett az a rövid, viharos időszak, a fiú másmilyen lett. Annak ellenére, hogy azóta már valamennyire megbékéltek egymással, Alec szemében már nem csillant fel annyiszor az öröm, nem kúszott az arcára az az édes és aranyos görbe és Magnus még nevetni sem látta, noha az elmúlt időkben rengeteget találkoztak. A férfi félt, hogy Alec talán már teljesen feladott mindent, s nem hisz a világban, nem hisz a jövőben.

– Alexander? – szólította meg Magnus halkan a fekete hajút, mire Alec ijedten kapta fel a fejét.

– Igen? – kérdezte értetlenül (először éretlenült írtam ^-^) Alec. A fiú azt hitte, hogy valami rosszat tett, holott Magnus csak aggódott érte.

– Jól vagy? Mióta megérkeztél egyszer sem szólaltál meg, s a teádhoz sem nyúltál még hozzá. Talán valami baj van?

Alec nem hitte volna, hogy Magnus ennyire figyelt rá. Észrevette, hogy valami bántja? Látta rajta? Hogyan? Soha senki nem törődött vele ennyire a testvérein kívül. Az iskolában folyton bántották, hiszen nem sok barátja volt. Alec félt az emberek közelébe menni, mert attól tartott, hogy valamit rosszul fog csinálni. Kimaradt az olyan programokból, mint születésnapi bulik, karácsonyi ünnepségek, vagy bármi ezekhez hasonló összejövetel.

Izzy és Jace mindig kiállt érte, de ez csak újabb fa volt a lángoló máglya csúcsán. Mindenki azt hitte róla, hogy még arra is képtelen, hogy saját magát megvédje. Alec talán itt, ezen a ponton határozhatta el magában, hogy katona lesz. Be akarta bizonyítani a világnak, hogy ő is ér valamit. Ő is ember.

Alec el is felejtette, hogy időközben Magnus még mindig előtte térdel, s arra kíváncsi, hogy mi történt vele. A gondolatai szépen lassan visszatértek a négy fel közé, a látása pedig kitisztult. Rájött, hogy Magnus már sokadjára ismételte meg a szavait, s továbbra is aggódva figyelte. Ahogy Alec egyre jobban visszatért a jelenbe, megérezte Magnus gyengéd kezét az saját tenyerén.

– Sajnálom – suttogta Alec zavartan, s lehajtotta a fejét.

– Ugyan mit? – kérdezte Magnus komolyan és figyelmesen.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Alec, s egy apró könnycsepp bukkant elő a szeméből. Szép és csillogó volt, de Magnus ezt nem látta benne, hiszen elszomorította a tény, hogy Alec sírt.

– Mi a baj, Alexander? – kérdezte újra Magnus, még mindig reménykedve abban, hogy választ kap, s közben kicsit közelebb hajolt.

– Minden – felelte a fiú gyorsan. – A világ, a démonok... Nem tudom, hogy mit csináljak! Napok óta ugyanaz jár a fejemben, egy rémesen rossz döntés és egyszerre akarom elfogadni és menekülni tőle! De nem megy. Képtelen vagyok rá...

– Semmi baj – tette Magnus a kezét Alec arcára, s eszébe sem jutott, hogy ez már bőven messze áll a munkájától. – Megoldunk mindent együtt, rendben? Én majd segítek neked.

– Igazán?

– Igazán.

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Nos, most tulajdonképpen a lustaságom volt a hibás. Hamarabb akartam hozni a részt, de fáradt voltam/vagyok. Kellett egy kis pihenés, de közben azért írtam, csak kicsit lassan. (Meg úgy nagyjából már négy éjszaka nem igazán aludtam, szóval lehet nem ártana némi alvás sem... ^^)

Közben halad az új Shadowhunters történet is, szóval ott is folynak rendesen a munkálatok. Már egész szépen felállt a történet a fejemben, így már nem sok van hátra.

Előre is kellemes szünetet minden olyan diáktársamnak, akinek még most is szenvedni kell! ^-^