A Vég előtt, a Pokol után ✓

[4 -]

– Emlékek határán –

~••°°••––*––••°°••~

– Honnan ismered ezt a Magnust? – kérdezte Alec, miután megkapta a rendelését. A Jade Wolf kivételesen egész csendes volt, csak páran ültek az étteremben, azok is hangulatosan kivilágított helyiség másik végében.

– Mikor még a seregben voltál, akkor találkoztam vele egy eset kapcsán. A szemtanút nagyon megviselte látott esemény, s Magnust hívták oda, hátha ő tud vele beszélni – felelte egyszerűen Jace. (Na ja... Jace rendőr ^-^)

– Értem – biccentett lassan Alec. – Rólam beszéltél vele, igaz? Mikor utána szaladtál.

– Alec...

– Jace – emelte fel a fejét a fekete hajú. – Csak mondd el.

– Igen, rólad beszéltünk – felelte egy sóhajtás utána a szőke. – Arra gondoltam, hogy talán elmehetnél hozzá egy párszor, hátha tud neked segíteni. Csak próbáld ki, s ha nem megy, akkor abba hagyhatod.

– Beszéljek egy számomra teljesen idegen embernek az életemről? – kérdezte Alec.

– Hidd el, sokkal könnyebb egy ismeretlennek kiönteni a lelked, mint egy családtagnak.

– Gondolkodom rajta még egy kicsit, rendben?

– Csak nyugodtan – bólintott Jace. – Nem sürget senki. (Há' nem hajt a tatár!!!!)

Alec némán biccentett, majd folytatta tovább az evést, ami igazából annyit jelentett, hogy csak turkált az ételben, illetve megevett pár falatot, de az nem számított semmit. Jace látta mindezt, de nem tette szóvá. Csak abban reménykedett, hogy egyszer majd minden olyan lesz, mint régen. Egyszer, valamikor...

Nem szóltak egymáshoz, mikor hazafelé mentek, de ez nem rossz csend volt. Inkább békés és megnyugtató. Amolyan testvéri. Mindketten a maguk gondolatainak a mélyén voltak, s próbáltak újra a felszínre jutni, ami persze nem ment olyan könnyen. Jace a szörnyű és rossz képekkel küzdött, olyan képzetekkel, amik csak azt mutatták, hogy Alec milyen dolgokon ment keresztül a háború alatt. Rémisztő foszlányok, sebesültekről, gyerekekről, elsuhanó lövedékekről és bombákról. Tűzben vöröslő házakat látott, és lepusztult városokat, ahol már csak a varjak és a keselyűk számítottak életnek, pedig a holtak után kutattak a romok között.

Alec hasonló világban járt, bár nem ennyire mélyen, mert félt, hogy a saját gondolatának az uralma alá kerül. Csak felszínesen érintette a képeket, épphogy csak rájuk pillantott. Emlékek voltak, melyek mély sebet hagytak a szívén és a lelkén. Ketté szakadt családokról és a romok mellett síró nőkről meg gyermekekről, akik talán már soha többé nem látják az elveszett rokont. Alec túl sok ilyent látott. Túl sokszor haladt el a lebombázott épületek mellett, miközben egy olyan világra gondolt, ahol a háború, a harag, a félelem és gonoszság fogalma ismeretlen tudomány az emberek szótárában. Ahol csak a remény és a béke, illetve a boldogság létezik. Egy gyönyörű, mégis sorscsapásként ható világról álmodott minden egy éjszaka, s reggel emlékeztette magát, hogy a képzelt hely nem létezik, csak a valóság.

De milyen valóság?

– Alec?

A fekete hajú lassan emelte fel a fejét, s Jace-t találta maga előtt, aki aggódva nézett rá. Már a házuk előtt voltak, s valószínüleg az tűnhetett fel a testvérének, hogy csak némán meredt a semmibe.