A Vég előtt, a Pokol után ✓

[20 -]

–Távol tőled–

~••°°••––*––••°°••~

Alec hajnalban sietve távozott Magnus lakásáról, esélyt sem adva a férfinak arra, hogy beszéljenek, vagy esetleg megváltoztassa a döntését. Tudta, hogy nem ez a helyes út, s tudta azt is, hogy a szíve mást parancsolt neki, de nem engedhetett. Menni kellett tovább, még akkor is, ha ez jobban fájt neki, mint az eddigi szörnyűségek. A testvéreitől nem köszönt el, még Jace-t sem kérte meg arra, hogy kivigye a buszhoz, helyette inkáb egyedül ment el a pályaudvarra. Magányosan rótta a sötét és üres utcákat, egyre jobban azt kívánva, bárcsak visszamehetne Magnus mellé a biztonságba. Bocsánatot kérni Jace-től és Izzytől, és soha többet nem gondolni a frontra meg a háborúra. Alec nem fordult meg, nem állt meg. Csak ment tovább, tette egyik lábát a másik elé, s szinte menekült az élete elől. De miért? Miért nem szállt szembe az anyjával, s miért nem akarta a saját döntéseit maga előtt tartani?

Egyszerűen félt. Nem tudta, hogy a jövő mit tartogat még számára, s nem akart arra gondolni, hogy esetleg később minden rosszabb lesz. Abban a pillanatban az tűnt a legjobb döntésnek, hogy fogja magát, s visszatérjen a frontra, minél messzebb az anyja, a testvérei és Magnus elől, holott talán pont a férfi hiányzott neki a legjobban. De hiába a szívének fájdalma, nem fordult meg, s nem ment vissza. Minden hang nélkül szállt fel a buszra, ahol rajta kívül még hárol ifjonc várta az indulást, s csendesen sétált a jármű hátuljába, hogy lehetőleg senki se zaklassa addig, amíg el nem jutnak a célig.

Az emlékek újult erővel kezdték ostromolni az elméjét, mikor a telefonja megrezzent a zsebében (elsőnek fejébent írtam... ^-^) , s elővéve a készüléket látta, hogy a húga írt neki.

Izzy/Alec

Hazajössz ebédre, vagy azt is Magnusnál fogod tölteni? :)

Nem megyek haza.

Jace főzött, nem én!

Nem érted, Iz...
Nem fogok hazamenni.
Már a buszon ülök.
[Látta]

Alec sóhajtva rakta a térdére a telefont, s próbált nem arra gondolni, hogy újra megbántotta Izzyt, szinte majdnem pontosan ugyanúgy, ahogy évekkel ezelőtt, mikor jelentkezett a seregbe. Alec az a típusú ember volt, aki bármit megtett volna a szeretteiért, s tulajdonképpen a katonaságot is csak miattuk vállalta. Azt akarta, hogy boldogok legyenek és jó életet kapjanak azok után, amiken gyerekként átmentek. Csak egy szebb jövőt szeretett volna adni nekik, egy olyat, amilyen senki másnak nincs és talán nem is lesz. Az nem számított, hogy ő maga nem tudta élvezni ezt az életet, ez nem igazán volt fontos.

Már éppen egy magányos álomba harcolta volna magát, ami mindenbizonnyal rémes képekkel ért volna véget, ha nem rezzen meg megint a telefonja. Először nem akart hozzányúlni, nem akarta tudni, hogy ki írt neki. Lehetett az Magnus, vagy Jace, s valószínűleg egyikük sem küldött neki valami boldog üzenetet. Főleg nem Magnus, akit csak úgy egyszerűen ott hagyott, minden köszönés vagy magyarázat nélkül. Csak elment, mintha nem számítana neki semmit, holott ez volt a világ legnagyobb hazugsága. Alec szerette Magnust és mindent megadott volna azért, ha minden probléma nélkül mellette lehetett volna. Végül hosszas gondolkodás után csak elvette a térdéről a telefont, majd megnézte, hogy ki írt neki.

Jace/Alec

Miért mentél el?
Nem is köszöntél!
Gondolom, Magnusnak szem szóltál...
Alec?

Ez az én dolgom, Jace. Kérlek ne nehezítsd meg ennél jobban.

Anya van a dologban, ugye?
Alec...

Az én döntésem volt.

Persze, meg anyaé. Alec kérlek gondolkozz! Te is tudod nagyon jól, hogy ez nem helyes.
Lehet, hogy nem fogod túlélni.

Akkor hősként fogok meghalni.

És mi lesz velünk?! Izzy nem fogja túlélni a fájdalmat, s én sem, ahogy Magnusnak is hiányozni fogsz. Nagyon.

Én döntöttem, Jace. Ezt kell tennem.

Tudom...
Ugye vissza fogsz jönni?

Nem tudom.
Mennem kell.

Valójában Alecnek semmit sem kellett tenni, de nem akart sírni, s tovább beszélgetni, így ezzel a végtelenül gyenge indokkal rázta le a testvérét. Jace még persze próbálkozott egy darabig, de aztán feladta. Tudta ő is, ha egyszer Alec elhatározott valamit, akkor arról igen nehezen lehetett lebeszélni, de leginkább sehogy.

Alec csak menekült, messze el mindentől valami olyan felé, amit még ő maga sem ismert, de azt hitte, hogy jobb lesz neki, mint a múlt. Próbálta magát ebben a hitben megtartani, s mikor hosszú órák után végül megérkeztek, s a busz megállt, akkor sem engedte meg magának, hogy valami eltérítse őt az elhatározásitól. Ő erős, s képes arra, hogy újra a terepre lépjen, nem igaz? Így van, ugye?

Alec reszkető szíve tudta, hogy egyáltalán nem volt felkészülve erre az egészre, de már nem fordulhatott vissza. Nem akadt erre lehetősége, s egyébként is egy eléggé gyáva tett lett volna. De néha szabad félni, nem? Szabad hátrálni és visszalépni, ha a sors úgy hozza. Ez természetes reakció lehetett volna, ha Alec lelkébe már nem égtek volna bele úgy azok a szörnyű parancsok, amiket a kiképése alatt tanult meg. Minden akkori szó beleégett az elméjébe, így hát azok alapján kellett cselekednie.

Ha már ott volt, akkor nem is megy onnan sehova, csak ha azt mondják neki.
Nem engedi, hogy az emlékei befolyásolják.
Nem fog félni, s mindig bátran lép előre, akkor is, ha meghalhat.

De hiába...

Magnus teljes lénye újra és újra megjelent a szemei előtt, s Alec tulajdonképpen nem is bánta úgy igazán. A férfi mindig megnyugtatta, biztosította arról, hogy idővel minden rendben lesz, csak legyen türelemmel.

De nem akkor.

Ahogy Alec újra az ismerős földet taposta, a régi rémálmok azonnal ellepték az agyát, s tudta nagyon jól, hogy nem fog élve hazajutni.

Nincs már remény...

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Itt vagyok újra, kicsit késve, de élve. Mondanám, hogy ne aggódjatok a sztori vége miatt, de még én sem tudom, hogy melyik ötletet valósítsam meg. Mindkettő túlságosan jól nézne ki (még akkor is, ha szomorú), de idővel biztosan sikerül döntenem. :3