A Vég előtt, a Pokol után ✓

[28 -]

–Hófehér–

~••°°••––*––••°°••~

Alexander imádta a karácsonyt, bár ahogy teltek az évek, mindig más oka volt annak, hogy miért. Gyermekként részben természetesen az ajándékok miatt, de inkább azért, mert szerette látni a testvérei boldog mosolyát és csillogó szemeiket, mikor kibontották az ajándékaikat. Alec januártól decemberig gyűjtötte mindig a pénzt, hogy az utolsó pillanatban vehessen valamit Izzynek és Jace-nek, valamint egy játékot Max számára is. Nem mindig sikerült a legjobbat vagy a legszebbet tennie a fa alá, de tudta, hogy a családja örül neki, s szeretik őt.

Ahogy teltek az évek, s Alec egyre idősebb lett, az ünnep felé irányuló szeretete kicsit átértékelődött. Ő volt az első, aki elhagyta a családi fészket, s nem sokkal később ment utána Izzy és Jace is. Egy család voltak, ez igaz, de mégis olyan csonkának érezte. Hiába minden veszekedés és rossz szó, az első magányos karácsonynál bizony hiányoztak neki a szülei. Akkor igyekezett mindent megtenni azért, hogy tökéletes legyen az a nap, még ha ez azt is jelentette, hogy a teljes végkimerülésig dolgozta magát. Az a karácsony tényleg nagyon gyönyörű volt, s Alec boldogan figyelte a végeredményt.

A fronton már más volt a helyzet. Alec egyedül nem ünnepelt, ahogy senki más sem. Számára a karácsony csak annyit jelentett, hogy túlélt egy újabb évet, s kihagyott egy újabb ünnepet. Szomorú volt, hogy nem lehetett s testvéreivel, de haza nem mehetett, hiszen még nem fejezte be a küldetését ott, a világ másik felén. Azokon a távoli Szentestéken mindig csak felnézett a csillagokra, s békét kívánt tőlük, de nem magának. Mindig mindent a testvéreinek küldött, hogy nélküle is boldoguljanak az életben.

És itt volt ez a karácsony. Hosszú évek után végre újra Jace és Izzy mellett volt, s ez többet jelentett neki a világ minden kincsénél. Reggel már korán felébredt –jóval hamarabb, mint a testvérei –, s felhívta Magnust, hogy segítsen neki egy apróságban. Együtt mentek el megvenni a legnagyobb és legszebb fát. Alec igazán élvezte a férfi társaságát, de ezt hangosan már nem merte kimondani. Még mindig úgy érezte, hogy Magnusnak jogosan kéne rá haragudni, s nem jó ez így, hogy próbálnak újra közel kerülni egymáshoz. Mármint, ha egyáltalán volt közöttük bármi is a front előtt, akkor valamit tényleg próbáltak összehozni.

Magnus mellett minden más volt. A fagyasztó hideget egyszerűen nem érezte, helyette valami kellemes melegség töltötte fel a testét, ahogy a férfi mellett lépdelt hazafelé, a fenyőfa egyik végével a karjaiban. Fel sem tűnt neki az idő múlása sem, Alec egy végtelen síknak érezte a világot. Na persze, semmi rózsaszín köd, vagy mély gödör nem jelent meg előtte, s pillangók sem költöztek a gyomrába, mégis úgy vélte, hogy ez az egész kavalkád valamiféle szerelem lehet.

Ugyanaz, ami miatt elszökött. Ami miatt teljesítette az anyja kérését. Az érzés hasonló volt, csak sokkal erősebb, mint legutóbb. Már nem csak egy gyenge foszlányként lengte körbe a lelkét, hanem kiteljesedett a szívében, s hatalmas szárnyakat bontott, akár egy bábjából kikelő pillangó. Alec nem akarta a múltat, a régi rossz döntéseket. Neki csak Magnus kellett, lehetőleg abban a pillanatban, s nem később. Hogy bíztatóan rámosolygjon, átölelje hátulról az erős karjaival és ne engedje elszökni belőle a reményt. Legyen mellette minden percben, különben eltűnik a sötétségben. Alec félt, hogy a világ egyszercsak majd elnyeli őt.

Otthon már azért könnyebb volt a helyzet. Magnus segítségével gyorsan felállították a fát, majd már épp a díszeket kezdték el keresni, mikor egy álmos Izzy, s egy morgós Jace mászott ki a nappaliba. Egyikük sem volt valami beszédes hangulatban egészen addig, míg meg nem pillantották a terebéjes fenyőfát a szoba sarkában, s a tanácstalanul álldogáló Magnust, akin tisztán látszott, hogy nem volt biztos abban, hogy szabad-e nevetni a kialakult helyzeten.

– Jó reggelt! – mosolyodott el vidáman Alec, s nem mulasztotta el a felcsillanó örömöt a testvérei szemében, mikor azok meghallották a hangját, s ránéztek. Tudta jól, hogy Jace és Izzy nagyon örült annak, hogy ő végre kezdett egyenesbe jönni, vagy legalábbis próbálkozott vele.

– Honnan van a fa? – kérdezte Izzy halkan, miközben nyújtózott és elnyomott egy ásítást.

– Magnus és én vettük nem sokkal ezelőtt – felelte Alec.

– Így igaz – bólintott Magnus. – Alexander a legszebb fát akarta nektek, s ahogy látom meg is találta.

Alec szinte látta maga előtt, ahogy az arca szépen lassan elkezdett vörösbe váltani, így inkább gyorsan lehajtotta a fejét, majd elment megkeresni a díszeket. Nem értette, hogy mi ez egész. Az odáig még egész elfogadható, hogy a szíve végtelenül a lelkéhez láncolta Magnust, de nem lehetett volna eltekinteni attól, hogy minden egyes pillanatban zavarba jön a közelében? Ez az érzés annyira új volt neki, hogy azt sem tudta merre induljon elsőnek, vagy mit csináljon.

Ahogy sorban szedte elő a szükséges dobozokat, egy óvatos érintést érzett meg a vállán, mire olyan gyorsan fordult meg, hogy majdnem elesett a saját lábában.

– Bocsáss meg, Alec! Nem akartalak megijeszteni...

– Semmi gond, Jace – rázta meg a fejét megnyugodva Alec, s egy mosolyt erőltetett az arcára. – Mit szeretnél?

– Csak segíteni neked – lépett a szőke Alec mellé, majd levett egy újabb dobozt. – Szereted Magnust?

A kérdés olyan hirtelen szakadt a nyakába, hogy Alecnek gyorsan meg kellett kapaszkodni a polcban, különben a padlón kötött volna ki zavarában és értetlenségében. Persze, hogy szerette Magnust, de erre Jace hogy jött rá? Ennyire egyértelmű lett volna?

– És ha igen? – kérdezte végül óvatosan Alec. – Változtatna bármin is?

– Dehogy – felelte azonnal Jace. – Ha őt szereted, attól még ugyanúgy a testvérem maradsz, ezt ne felejtsd el. De nem értem. Biztos nem csak most kezdted el igazán szeretni, hanem már korábban is így volt. Márpedig, ha helyes a feltevésem, akkor mégis miért mentél vissza a frontra?

– Ez ennél jóval bonyolultabb, Jace...

– Nem bízol bennem?

– Tessék?! – zavarodott össze Alec. – Dehogynem! Ez csak... Ez más, Jace. Hosszú és bonyolult, illetve nem olyan dolog, amiről karácsonykor szívesen beszélne az ember.

– De el fogod mondani? – nézett rá Jace. Alec valami furcsát látott a szőke szemeiben, de nem tudta volna megmagyarázni, hogy mit.

– Ez természetes.

– Akkor rendben – bólintott mosolyogva Jace. – Megyek keresek fagyöngyöt. Szeretném, ha te és Magnus végre egymásra találnátok.

– Jace!

~••°°••––*––••°°••~

Hey.

Csöppet régen írtam (megint), de élek meg minden. Költöztünk, illetve egyéb más dolgaim is voltak, viszont próbálok szépen lassan visszatérni, szóval nem kell aggódni, ha van itt még egyáltalán valaki.

Válaszokat/véleményeket szívesen fogadok, ha vannak! ^-^

U.I.: Hamarosan elérjük a végét. Már csak pár rész van hátra. Végül mosolygós lett... :3