Péntek 13. | befejezett |

35.

Igyekeztük kihasználni a szülő mentes időt. Az elmúlt napokban rengeteget nevettünk. Ahogy elnéztem Kaylee mellettem teljesen elengedte magát, és gátlástalanul feszegettünk néhány témát. Volt, hogy csak összebújva feküdtünk az ágyban néma csendben vagy éppenséggel a nappaliban, vagy a konyhában üldögéltünk. Emellett rengeteget beszélgettünk is. Még maradt pár óránk ezt az egyfajta nyugalmat kiélvezni. Kayleeben többször is megfogalmazódott a napok során, hogy hogyan mondjuk el nekik. Erre sem ő, sem pedig én nem tudtuk a konkrét választ. Ez okozott nekünk néhány percnyi nyugalmatlanságot, de igyekeztünk elterelni róla a figyelmünket, mondván, hogy majd ráérünk akkor aggodalmaskodni ezen ha már itthon lesznek.

- Megjöttek -lépked be a konyhába Kaylee.

- Mi? Máris? -kapom felé a fejem, mire válaszul csak bólint egyet. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a pánik, és ha most tehetném akkor legszívesebben elszaladnék innen a lehető legmesszebbre. Számat rágva állok fel a székről és indulok el a lány felé. Egymás mellett sétálunk a nappaliba, majd ülünk le a kanapéra és várjuk, hogy apáék bejöjjenek a lakásba. Pillanatok múlva már nyitódik is az ajtó, mire egyszerre pattanunk fel eredeti helyünkről. Apáék mosolyogva lépkednek beljebb, majd teszik le cuccaikat és tárják szét kezüket. Kayleevel egy emberként indulunk el a szüleink felé és vetődünk karjaik közé. Apa szoros ölelésbe von, amit rögtön viszonzok is.

- Szia! -köszön.

- Szia, apa! Hiányoztál -mondom. Tényleg hiányzott az elmúlt napokban. Általában sosem vagyunk ennyit távol egymástól.

- Te is nekem, picúr -becézget, mire oldalba bököm.

- Csak aranyos a méretem -nevetek fel röviden.

- Áltasd csak magad -szól közbe Kaylee. Szemem forgatva húzódom el apától, majd lépek Mariehez.

- Szia! -köszönök neki elsőként.

- Szia, drágám! -ölel magához mosolyogva. - Minden rendben volt amíg távol voltunk? -kérdezi.

- Igen! Még ki is takarítottunk, hogy tudj pihenni -mondom kedvesen.

- Köszönöm! És ettetek rendesen? -kérdezget tovább, én pedig lassan elhúzódom tőle.

- Igen, rengeteg finomságot ettünk -válaszol Kaylee vigyorogva végig rajtam tartva a szemét, mire érzem, hogy elpirulok.

- És milyen volt a hotel? -terelem inkább a témát.

- Rettentően jó! Egyszer elmehetnénk egy családi kiruccanásra oda.

- Nem is rossz ötlet, szívem -húzza magához apa az előttem álló nőt, majd nyom egy puszit a fejére. Kayleere pillantok, aki fintorogva nézi őket. Jót mosolyogva ezen lépkedek szorosan mellé, és fogom meg kerek fenekét. Kaylee rám kapja tekintetét és meghökkenve mered rám, mire csak rákacsintok, majd azzal a lendülettel arrébb is húzódom.

- Anya, Ben! Beszélni szeretnénk veletek valamiről -kezd bele Kaylee, mire apáék érdeklődve meredtek rá. Hirtelen költözött az ideg a gyomromba és minden végtagom remegni kezd. Erőt véve magamon visszasétálok a lányhoz, majd összekulcsolom ujjainkat. Először rápillant, aztán mosolyogva emeli fel az összekulcsolt kezünket.

- Kaylee és én egy ideje együtt vagyunk -szólalok meg remegő hangon, apáék pedig elkerekedett szemmel bámulnak ránk. - Vagyis pontosabban csak pár napja -javítom ki magam. - Apa, mi nem kérjük, hogy támogassátok a kapcsolatunkat, de azt tudnotok kell, hogy nem fogunk csak azért szétmenni, mert mások azt akarják. Szeret engem és én is szeretem őt. Ki fogunk tartani egymás mellett, bármibe is kerüljön -mondom a mellettem álló lányra nézve, aki mosolyogva kémleli arcom. A szülők percekig csak csendben állnak egymás mellett, majd apa hosszas hallgatás után megszólal.