War Zone: Enemies

21. - Fájdalom

CLARA

Furcsa dolog két világ között lenni.

Ahol hallod a hangokat, de mégsem látsz semmit a sötétségen kívül. Ahol érzed a fájdalmat, amely egyszerre hasítja ketté a szíved és hatol a csontjaid mélyére, mégsem látod, honnan ered. Nincs más, csak feketeség, miközben egy részed kétségbeesetten tapogatózik a kapaszkodó után, a másik azonban erőtlenül dől hátra és hagyja, hogy magával ragadja az öntudatlanság.
Őszintén nem tudtam, melyik részem dominált abban a pillanatban, amikor az első emlékképek megjelentek és én legszívesebben hanyatt-homlok menekültem volna, ha épp nem látom be, hogy az égvilágon semmi értelme. Habár jobban belegondolva, erre nem most jöttem rá.

Tizenhat voltam, amikor először tudatosult bennem, hogy bizonyos dolgok elől nem futhatok el. Nem számít, mennyire rettegek és áll égnek az összes szőrszál a hátamon, menekülne minden egyes porcikám, míg a fejemben lévő hang megállás nélkül kántálja azt az egy szót, ami indulásra ösztökélne; akadnak olyan szituációk, amelyekben még ez sem elég. Vagy legalábbis már nem.

Azaz de, futni mindig lehet. Csak éppen futhatsz bármennyire gyorsan is, ha úgy öt méter után belátod, nem jutsz sehova.

Mert valami úgyis utánad nyúl majd, mintegy emlékeztetőként, hogy ideje visszatérned a valóságba, a kegyetlen valóságba és szembenézni vele. Ugyanis rajtad kívül más nem fog, ahogy a csatát sem vívja majd meg helyetted, amikor majd abba kényszerülsz, miután rájössz, te ez mennyire nem akarod.

De mint mondtam, valami úgyis utánad nyúl. Illetve, az én esetemben valaki.

Tizenhat éves, három hónapos és tizenhárom napos voltam, mikor rádöbbentem erre – és mielőtt bárki megkérdezné, igen, tényleg kiszámoltam. Nem is tudja az ember, mennyi ideje van az elmélkedésre, míg el nem kattan benne az a bizonyos valami, ami után órákat tölt majd azzal, hogy mást sem csinál a fekvésen kívül, azt az egy nyomorult repedést vizsgálva a plafonon – vagy azon tűnődve, vajon mennyi idős volt pontosan, amikor először leesett neki, hogy a szakadék szélén táncol.

Na, nem mintha ezzel bármi probléma lett volna úgy általában véve. Elvégre nem voltam naiv, magam is tudtam, hogy egyszer eljutok majd arra a pontra, hogy egyes helyzetekben többé nem hibáztathatok mást magamon kívül, ahogy nem szabad összeomlanom sem. Mert az élet megy tovább. Az órák napokat tesznek ki, míg a napok előbb vagy utóbb hónapokká válnak és mire kettőt pislogok, már el is telt egy év. Majd még egy és én már nem ugyanaz a Clara vagyok, akinek akkor elengedtem a kezét.
Ahogy ő sem az, akit akkor magam mögött hagytam. Bár úgy érzem, erősen a vita tárgya lehetne, ki hagyott magára kit. Valamilyen szinten ő is elhagyott engem azon a bizonyos napon, mikor akarva-akaratlanul is darabokra törte a szívem, még ha valóban nem ő volt az, aki kisétált az ajtón.

- Clara.

A hang elért hozzám, de nem volt elég erős, hogy szétoszlassa a szemem elől az emlékképeket, ahhoz meg pláne nem, hogy háttérbe szorítsa azt a zöld szempárt. Azt a gyönyörű, mélyzöld szempárt, amely kegyetlenül kapta el a pillantásom akár a leglehetetlenebb pillanatokban, majd tartotta fogva mégis a lehető legszebb módon.

Az egyetlen szempár, amely még a reménytelennek tűnőben is valahogy megtalálta a kiutat a reményhez.

- Clara!

Mintha az illető olvasott volna a gondolataim kavalkádjában, ez alkalommal jóval erőteljesebben szólt hozzám, mire a következő pillanatban mintha ezer lámpát kapcsoltak volna fel, úgy árasztotta el fény a látóterem. Noha hosszú pillanatokig nem láttam semmit, a kezemet automatikusan kaptam a szemem elé. Illetve próbáltam volna.