War Zone: Enemies

13/1. - Gonosz játékok

Of The Night - Bastille

CLARA

- Tuti nem látod valahol a telefonomat? – érkezett a kiáltás Lydia részéről valahonnan a gardróbja mélyéről.

Lustán felpillantottam a kezemben tartott könyvből, és körbe pillantottam a bézs és sötétbarna színekben domináló helyiségben, amelyben mint mindig, most is patika rend uralkodott. Leszámítva persze azt a néhány melegítőfelsőt és egyéb szurkolófelszerelést, amely itt-ott azért felbukkant Lydia szobájának különböző pontjain, hogy még csak véletlenül se hazudtolja meg önmagát.

Azonban kétségtelen, hogy bőven távol állt attól az állapottól, hogy ne találja meg a telefonját, ami után csaknem öt teljes perce kutatott, dacára annak, hogy már három perce is közöltem vele a sikertelen próbálkozásunkat követően, hogy megcsörgettem, miszerint bárhol is hagyta, nem ezen négy fal között kellene keresnie.

De azért nem adta fel.

- Nem – kiáltottam vissza, és már fordultam volna is vissza a könyvhöz, ha nem tűnik fel a kis szoba ajtajában, az arcán olyan szintű frusztrációval, hogy egy pillanatra megijedtem, menten szétszed mindent maga körül. Köztük engem is. – Mi az?

- Miben fogadunk, hogy Leighton megint viccesnek hitte magát? – a gondosan szedett és kihúzott szemöldöke a homloka tetejére ugrott.

- Én megmondtam, hogy nincs itt – ráztam meg a fejem. – Bárhogy nézzük, én nyerek. Na, menj és vadászd le! – biccentettem az ajtaja felé.

- Nem érdekel, hogyan rúgom szét a seggét?

- Lydia, az egész gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy azt néztem, hogyan szeditek szét egymást – feleltem, miközben lapoztam egyet a könyvben. – Hidd el, már nem újdonság.

- Ha leteszed végre azt a nyomorult könyvet és segítesz levadászni a kis szarost, hozok fagyit indulás előtt!

Erre már felkaptam a fejem.

- Milyen fagyit? – a szemeim résnyire szűkültek. – És brownie is van hozzá?

- Hm, nem is tudom – Lydia unalmat imitálva vizslatni kezdte a vörösre kikent körömágyát, amely tökéletesen passzolt a fehér szőnyegbe süppedő lábujjain lévő lakkhoz. – Legyen?

- Ó, te utolsó manipulatív... – szitkozódtam, miközben nagy nehezen feltornáztam magam az ágyáról, és letettem a könyvet. – De ha kiderül, hogy átversz!

- Tudod, hogy sosem tennék ilyet – vágott át a szobán, én pedig egy szó nélkül követtem. – Amúgy sem ártana magamba erőltetni valami normális kaját, mielőtt indulunk. Különben holnap már az odaútra sem fogok emlékezni.

- Van benne valami – biccentettem.

Szinte suhantunk lefelé a Marini-ház tágas halljába, ahol a hatalmas fali óra kattogásán kívül semmit sem lehetett hallani. Az ember könnyen feltételezhette, hogy egy lélek sem tartózkodik a közelben, de nem is tévedhetett volna nagyobbat. Elég volt csupán jobban megfigyelni az előtérből nyíló folyosókon lévő árnyékokat, de kétség sem fért hozzá, a biztonságiak mesterei voltak az álcázásnak.

A ház jobban védve volt, mint egy erődítmény.

- Leighton, te nyomorult, szétrúgom a segged! – kiáltotta Lydia, miközben belépett a konyhában.

Azonban legnagyobb mérgére az öccse helyett az én anyám és Olivia értetlen arca várta őt a helyiségben. Illetve, jobban megnézve inkább csak Anya volt megilletődve, aki mellette ült a konyhaszigetnek támasztott székek egyikén.