War Zone: Enemies

20. - Elveszett lányok

LYDIA

A fogaim összekoccantak az újabb jéghideg fuvallat hatására, amely egészen a csontomig hatolt, azonban még a halálra fagyást is megkockáztattam volna a fulladással szemben, ami minden egyes odabent töltött másodperccel egyre inkább veszélyeztetett. De persze több eszem volt annál, minthogy ezt mondjam Delaney felvont szemöldöke láttán, amikor közöltem vele, hogy szívok egy kis friss levegőt. Inkább fogtam magam, és szinte kisprinteltem a tárgyalóból, mielőtt magamra vontam volna valaki más figyelmét is.
Noha jobban belegondolva, mindenki épp eléggé el volt foglalva ahhoz, hogy észre se vegyenek, ebből kifolyólag pedig reménykedtem, hogy a hiányom sem fog feltűnni nekik. Azonban tekintettel arra, hogy kétségkívül nem én voltam a legértékesebb darabjuk a kutatásban, elég kevés esélyt láttam rá.

Így kerültem végül is a raktár elé, majd indultam meg valami szélvédettebb hely keresésére, miután beláttam, hogy talán két perc és tényleg egy élő jégcsappá vállok, ha nem találok ki valamit sürgősen. Az egyetlen megoldások a kijelölt dohányzóhelyek voltak, illetve hát a számomra közelebbi lett volna.

Csak épp foglalt volt.

- Ó! – torpantam meg.

Félreértés ne essék; alapvetően az égadta egy világon semmi problémám nem lett volna a szituációval.

De őszintén megmondva nem ismertem Dominic Delovnál frusztrálóbb embert – és ez nagy szó volt olyantól, aki az egész életét egy csapat alfahím mellett élte le, akik a megfélemlítés két lábon járó megtestesítői voltak. Jobban belegondolva azonban talán épp ez volt az, ami Dominicot megkülönböztette az életemben lévő többi férfitól. Hiányzott belőle az a fajta hevesség, ami a bátyámban volt, mégis közös volt bennük, hogy üvöltött róluk a vezető szerepe, amint beléptek egy szobába.

Vagy csak rendkívül jó színész volt. Ezutóbbira azonban még nem sikerült teljesen rájönnöm.

Mondjuk való igaz, nem is töltöttem el elég időt a jövendőbeli Pakhan társaságában, hogy ezt eldönthessem, az pedig, hogy a kiváló emberismerő képességemre hagyatkozzak, nála szóba sem jöhetett. Az, hogy kemény dió volt, nem volt kifejezés.
És ezen egy kicsit sem segített, hogy ezzel ellenben valamiért én mégis úgy éreztem, minden egyes felém vetett apró pillantásával sikerül egyre mélyebbre látnia belém.

- Bocs, nem tudtam, hogy ez a hely már foglalt – hadartam el egy szuszra az első értelmes gondolatot, ami felötlött bennem, miután a kémlelő pillantásának köszönhetően valahogy sikerült visszatérnem a jelenbe. – Akkor én most...

- Mert nem is az – szúrta közbe. Én pedig megtorpantam még mielőtt esélyt adhatott volna, hogy amilyen gyorsan érkeztem, olyan gyorsan elslisszoljak. - Maradhatsz, ha gondolod.

Ha bárki megkérdezte volna, miért éreztem azt, hogy ez inkább volt egyfajta utasítás, mintsem kijelentés, minden bizonnyal nem tudtam volna érdemleges válasszal szolgálni. Arra meg végképp nem, miért fogadtam szót, miközben egy kurta biccentést követően a falhoz léptem, gondosan ügyelve rá, hogy megtartsam magunk között azt a bizonyos tisztes távolságot. 

Ki tudja? Talán túl kíváncsi voltam és nem elég idióta ahhoz, hogy elszalasszam az egyetlen lehetőségem, hogy kettesben maradjak vele, miután valahányszor itt volt, egy tapodtat sem mozdult Lucas belső körétől.

- Kérhetek egyet? – törtem meg a kisebb csendet, amely körülvett bennünket. - Cigit, mármint.

Te idióta, mégis mi mást kérnél?