Mindenki tudta, hogy Clara Dawson túl jó a zárt ajtók mögötti világhoz, amelyben felnőtt. A maximalista, az üdvöske, a tökéletes lány, aki mindig szótfogad és aki soha még csak álmodni sem merne arról, hogy valaha megszegje a szabályokat. Egészen ad...
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
3 hónappal azután
LYDIA
Ha nagyon őszinte akartam lenni magamhoz – és persze mindenki máshoz – nem túl sok remény szorult belém. Úgy általában.
Lehet páran ezt színtiszta pesszimizmusnak titulálnák, főleg azokban a körökben, amelyekben a nap huszonnégy órájában legalább nyolcat eltöltök hála a Julian-nek. Ahol mindenki ugyanazzal a felfestett mosollyal jár, amelyet olyan kínkeservesen magára aggatott kora reggel, mielőtt felhúzta magára az egyenruháját vagy a szurkolói edzésen szarráhordott edzőcipőjét. Én magam inkább hívnám realizmusnak. Ha olyan világban nőttél fel, ahol én, ez nem is mehet másként. Akkor sem, ha épp sokszor én sem voltam különb a többieknél a suli falain belül, de tőlem ez elvárt volt. Elvégre én voltam az aranylány.
Az első naptól kezdve, hogy beléptem az ajtón, tálcán kínálták nekem a címet, mert a szüleim tele vannak lével és mégis ösztöndíjas vagyok, elsős létemre megkaptam a vezérszurkoló címet és persze, mert a vezetéknevem Marini, innentől kezdve semmi okom nem volt, hogy panaszkodjak. Mindent megkaptam és még csak kérnem sem kellett. A jót, a mégjobbat... és a legrosszabbat. Mert közel sem minden arany, ami fénylik. Csak ezt kevesen tudják. Noha volt egy sanda gyanúm, ha elég közel merészkedtek volna, maguk is észrevették volna, miként kopik meg itt-ott a csillogó zománcunk, már ha persze elég rendesen figyelik. Lehettünk akármilyen gyönyörűek kívül, belül ugyanolyan elbaszottak maradtunk.
Mert ebben a világban senki sem ússza meg ép ésszel, idegekkel, de ép bőrrel sem – és erre tökéletes példa volt a legjobb barátnőm.
Szokásomhoz híven nem néztem senkire, ahogy kiléptem a tágas liftből a raktár alsó szintjén, pont úgy, ahogy tudomást sem vettem a megannyi tekintetről, amely ezzel egyidőben megállapodott rajtam, de nem vettem zokon. Akár a főnök lánya voltam, akár nem, továbbra is én voltam a fekete bárány, akinek semmi keresnivalója nem volt itt, ahol órákig tartó suvickolást követően is vérfoltok lepik a padlót, a levegőt pedig egyszerre tölti meg a pénz, a hatalom és a halál szaga. De bárhogy is néztük, az én családom nem ismert mást – és nekem ez volt az otthonom. Máskülönben minden bizonnyal nem bírtam volna ki egyetlen rezzenés nélkül végig vonulni az félhomály uralta helyiségen egészen a végig. Egészen addig, míg el nem értem a kihalt folyosót, amelyen keresztül egyenes út vezetett a célomként szolgáló fekete ajtóhoz, amit aztán nemes egyszerűséggel belöktem. A kopogás gondolata még csak fel sem merült.
Még utólag sem, amikor a következő pillanatban a szoba közepére tolt méretes tárgyalóasztalnál helyet foglaló összes személy tekintete rajtam landolt.
- Bocs, hogy késtem – jegyeztem meg. – Ribanc egy dolog a forgalom – morogtam orrom alatt, miközben helyet foglaltam az egyetlen üres széken Delaney mellett.
