Mindenki tudta, hogy Clara Dawson túl jó a zárt ajtók mögötti világhoz, amelyben felnőtt. A maximalista, az üdvöske, a tökéletes lány, aki mindig szótfogad és aki soha még csak álmodni sem merne arról, hogy valaha megszegje a szabályokat. Egészen ad...
Általában ezeket a dolgokat instán szoktam leírni, de úgy véltem, ha valaki csupán itt követi a történetet, akkor mindenképp szükséges egy kisebb jelzés ide is. Először is, az Enemies a 31. fejezettel lezárul, utána már csak egy Epilógus következik. Ebből kifolyólag eme fejezet hosszúsága rendkívüli - szerintem sikerült egyfajta rekordot döntenem- ugyanis úgy döntöttem, a 30. részt már nem bontom két részre, csak a bejegyzésen belül. Ahogy látni fogjátok, a történések Lucas és Clara szemszögéből tevődnek majd össze. Ahogy én éltem meg, egyik sem könnyebb sokkal, mint a másik, de Clara szemszöge előtt mindenképp ajánlok egy kisebb szünetet. Nem csak a fejezet hosszúsága, hanem a tartalma miatt.
Ez a rész nekem több szempontból nehézséget okozott, emiatt is haladtam vele rendkívül lassan, hogy még csak véletlenül se siessek el egyetlen lényeges momentumot sem. Páran talán ledöbbentek majd. Páran lehet számítottatok erre. Az viszont biztos, hogy sokan a francba kívántok majd és talán nem is értitek, miért ezt az utat választottam a rengeteg más lehetőség közül. De egyet tudnotok kell: az én szívem is fáj. Annyira, hogy több részletben kellett befejeznem a részt, néha vissza-vissza ugorva pár részlethez, ami nem ment az adott pillanatban. Négy éve vagyok ebben a világban, négy éve dolgozom ezekkel a szereplőkkel, és értük sajog most mindenem. Hogy méltó voltam-e hozzájuk, nem tudom. Azt majd ti eldöntitek a legvégén.
Hálásan köszönöm, hogy türelmesek voltatok velem és ezzal a résszel, és hogy ennyire vártátok. Hálásan köszönöm az összes bíztató szót, amit küldtetek nekem az elmúlt hetek/hónapok/évek során, amelyeknek köszönhetően most itt lehetünk. A szívem legmélyéről köszönöm, köszönöm és köszönöm.
Zs.
U.i.: igyekeztem minél alaposabban átnézni a hibákat, de nem akartam ezzel húzni az olvasásotok idejét, így kis türelmeteket kérem, amíg mindent orvosolok, ami még maradt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
ELSŐ RÉSZ
Lucas
Mindig is tudtam, hogy egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor leszakad az ég. Nem, nem az esőre gondolok, amely minden egyes másodperccel egyre erősebben hullott körülöttünk, való igaz, volt némi érdekes párhuzam, ahogy szépen lassan eláztatott és aközött, ahogy tudatosult bennem a közelgő tragédia.
Az ember azt gondolná, ha éveken keresztül edzi magát az elkerülhetetlenre, azzal sikerül majd eljutnia arra a pontra, hogy amikor a rossz valósággá válik, már nem fél. Igazából én sem féltem. A félelem nem írta volna le elég hűen mindazt, amit abban a momentumban éreztem, amikor a hívás megszakadt és a vonal túloldalán lévő hang már nem beszélt hozzám. Nem rettegtem még annyira, hogy legszívesebben üvölteni tudtam volna, míg a hang, amely egészen addig a megváltást jelentette számomra, elköszönt tőlem.
