War Zone: Enemies

32. - Hatalom

CLARA

Liam nem viccelt, amikor azt mondta, a szűk családon kívül senki nem vehet részt a meetingen. A Scott által kijelölt biztonságiak még csak a tárgyaló közelébe sem engedték az arra bámészkodókat, a kíváncsi tekinteteknek pedig egy-egy éles pillantással elejét is vették, mire a tulajdonosaik hanyatt-homlok menekülni kezdtek a szélrózsa minden irányába.

A hosszú asztalnál ismét Lucas oldalán foglaltam helyet, aki közvetlenül Liam mellett volt, az asztalfőnél. A másikat Christian Delov-nak szánták. Nem tudtuk, hányan érkezhetnek az ő oldalukról, de mivel az apámon kívül csak a Marinik voltak jelen, bőven jutott hely a másik oldalon.

- Nem haragudnának, ha ezt kihagynád – suttogtam oda Lydiának.

Szerencsére a többiek épp eléggé el voltak foglalva egymással, hogy feltűnjön nekik, amint élesen beszívja a levegőt.

- Rendben vagyok – felelte kurtán.

Dehogy volt. Egyikünk sem volt rendben, de ki voltam én, hogy beleálljak? Én voltam az, aki úgy próbálta meg feldolgozni a történteket, hogy próbált légy lenni a falon, miközben egy egész családja volt, akit támogatnia kellett volna. Lucas-ról nem is beszélve.

De tényleg nem kellett volna itt lennie.

Azonban volt egy olyan érzésem, erre ő maga is rájött abban a minutumban, hogy az ajtó kitárult, és a vendégeink megérkeztek.

A formalitásokkal ellentétben kivételesen most egyikünk sem állt fel, hogy köszöntse őket, Liam és Lucas kivételével, akik egy-egy kézfogással üdvözölték a két Delovot. Christian kékesszürke tekintete csak egy pillanat erejéig állapodott meg Lydián, Leightonon és rajtam, szinte azonnal Oliviára terelődött.

- Fogadd őszinte sajnálatomat! – szólt a nőhöz az idősebb Delov. – Remélem gyors a felépülésed.

Liv már nem szorult rá, hogy mankóval járjon, de még így is látszottak rajta az elmúlt három hónap megpróbáltatásai. Ha a lövés okozta fizikai trauma nem lett volna elég, a vidámparkban történtek mentális küzdelmei még őt is megtörték.

- A veszteségünkhöz képest ez semmi – felelte kimérten.

Egyetlen arcizma sem rándult. Ellentétben Liam-mel.

Bármikor képes volt kikapcsolni az érzelmeit, de ha Oliviáról vagy a gyerekeikről volt szó, ösztönösen reagált.

- Valóban – Christian szája egyenes vonallá préselődött. Hogy ez Olivia távolságtartása vagy Jai említése miatt, nem volt nehéz kitalálni.  – Részvétünk a capotokért. A fiam elmondása szerint Brown nagyszerű emberetek volt.

Liam kurtán bólintott. Egy kést húztak végig a szívemen, amiből apró patakokban folyt a vér. Kíváncsi voltam, mikorra fog ez a seb tényleg begyógyulni.

Amikor mindenki leült, Lucas összekulcsolta az ujjainkat az asztal alatt. Felpillantottam rá, de ő a két újonnan érkezőre meredt. Egyedül a simogatása árulta el, hogy a körülményektől függetlenül minden figyelme az enyém.

Megkönnyebbültség öntött el.

- Ijesztően hasonlítasz az édesanyádra – jegyezte meg Christian Lydiának, aki egészen addig a szürke pulóverének ujjával játszott, összerezzenve nézett fel a férfira.

Megköszörülte a torkát.

- Mondták már.

Bármennyire igyekeztem elnyomni és mondogattam magamban azt, hogy nincs szüksége senki sajnálatára, főleg nem az enyémre, a szívem egy része akkor is megszakadt Lydiáért. Nem ezt érdemelte. Akkor sem, ha tényleg önszántából ment bele abba, ami közte és Dominic között történt.