War Zone: Enemies

15. - Örökség

Bury Me Face Down - grandson

LUCAS

Rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy Cameron int egyet és a két frissen felavatott tag a vállánál fogva a lábam elé rángatja és térdre vágja a szerencsétlent, aki a lábába hasító fájdalomtól csaknem felüvöltött, én pedig hálát adtam a büdös égnek, amiért az alagsori szobák egytől egyig hangszigeteltek, miután volt egy olyan megérzésem, ha ezen az idiótán múlik, egy egész kibaszott koncert vár ránk. Bár ezt már akkor sikerült megállapítanom, mikor kezelésbe vettük a haverját, ő pedig arra kényszerült, hogy végig nézze, miféle sors várja őt.

Először Cam ökle viszi őt el egy körre, levezetve a napi feszültséget, amit minden bizonnyal annak köszönhet, hogy idő előtt rángattam őt ki az ágyából, majd egyenesen Hayes kezei közé kerül, hogy szépüljön néhány sebészi tökéletességgel ejtett vágással itt-ott, ahol a legjobban fáj, mígnem nálam köt ki. Hogy aztán a szart is kiverjem belőle; ott, ahol csak érem, mielőtt kap egy golyót először a gyomrába, majd pár perc múlva a homloka közepére, hogy azért még egyszer utoljára megnézhesse magának, ki küldi a pokolra őt. Mivel vagyok olyan jóarc, megadom neki a reményt, hogy egyszer még viszontlátjuk egymást odalent.

A falon lévő órára pillantottam; a haver negyvenöt percig bírta, mielőtt Hayes átpasszolta volna.
Úgy látszik, ma mindhármunknak szar napja van.

Habár őszintén nem tudom mire számítottam alig három óra alvást követően, amelynek során minimum négyszer keltem fel, csak hogy ellenőrizhessem Lydia ott van-e még a mellettem lévő szobában. Amivel persze sikerült Clarát is felkeltenem – ha épp ő maga nem a saját nyugtalan álmai miatt volt fent. Abból, ahogy egész éjjel forgolódott mellettem, legalábbis nem igazán tudtam másra következtetni.

- Na, te faszfej – mondtam, miközben behajlítottam a térdem, hogy nagyjából egy vonalban legyen a tekintetünk. – Úgy tűnik, rajtad a sor.

A szemem sarkából láttam, amint Cam arcára elégedett vigyor ül ki, miközben a kezeit a nadrágja zsebébe törli; a fekete anyag könnyen magába szívta a vért. Habár hármunk közül Hayes játszott a késekkel, mégis ő volt a legmocskosabb.

Mondjuk volt egy sanda gyanúm, hogy egyikünk sem fest valami csábítóan, de jelen pillanatban ez tudott a lehető legkevésbé érdekelni. Az már annál inkább, hogyan érem el, hogy az előttem lévő szarházi azt is megbánja, hogy megszületett. Most minden bűnéért vezekelni fog; nem csak azért, amit Lydiával tett vagy épp akart tenni, noha mindannyian tudtuk, hogy azzal írta alá a halálos ítéletét.
Azonban ahogy elnéztem a szánalmas összevert képét, ahogy ott térdelt előttem, támadt egy olyan megérzésem, ha nem ezzel, valami egyéb pitiáner faszsággal előbb vagy utóbb úgyis bevégezte volna. Pláne ha tényleg annyi esze volt, hogy azt feltételezze, gond nélkül bedrogozhatják és megerőszakolhatják az én húgomat a saját kibaszott bulimon, nem mellesleg a családunk hotelében.

- Áruld el, ha már ilyen édes-kettesben, akarom mondani, négyesben vagyunk – helyesbítettem, ahogy felpillantottam a fiúkra. – Delov miféle zsákot húzott a fejére, amikor azt gondolta, megéri felvenni magához egy ekkora szerencsétlent, mint te?

Válaszul egy adag vért köpött a földre maga mellé.

Cameron oldalba rúgta.

- Látom nem vagy valami beszédes – jegyeztem meg. – Nem probléma. Jobban belegondolva, ha beszélnél, az csak jobban felidegesítenie – felegyenesedtem és Hayes felé fordultam.