War Zone: Enemies

Epilógus

CLARA

2 évvel később

Olyan hangosan dörömböltek az ajtón, hogy komoly kétségeim támadtak afelől, nem egy pisztollyal próbálták épp feltörni a zárat.

- Mi a...

- Hallod, főnök? – érkezett Cameron hangja a fal túloldaláról. – Nem szívesen zavarom meg a csodás idillt, ami odabent lehet, de kénytelen leszel rövidre fogni.

A pillantásom összeakadt a zöld szempárral, amelynek tulajdonosa kettő másodperccel ezelőtt még azon ügyeskedett, hogy lerángassa rólam a pizsamafelsőmet, most azonban egyre sötétebb arckifejezéssel meredt rám.

- Megölöm – közölte végül.

Máskor valószínűleg megpróbáltam volna csillapítani az ébredező szörnyet, és kedvesen megkérni, hogy amennyiben mód van rá, válasszon magának más áldozatot, mintsem az egyik legjobb barátját, aki nem mellesleg egyike a kevés bizalmasának. De ezen a reggelen valahogy én sem akartam kegyes lenni Cameronhoz. Valószínűleg, mert cirka öt óra alváson vagyok túl, vagy még annyin sem, szombat van, ráadásul ez az első reggel az elmúlt egy hétben, amikor véletlenül épp ugyanakkor ébredünk Lucassal.

De nem úgy tűnt, mintha ez túlságosan meghatotta volna Cam-et. Gyanítottam, ő remekül aludt az éjjel.

- Lombardi vagy tízszer telefonált és már nem tudok milyen kifogást kitalálni, hogy miért nem vagy elérhető – folytatta. – Hayes a plafonon van, Ryder reggel óta hisztériázik, mert felbaszta őt az egyik őr a dokknál, és Scott is a nyakamon van, mert...

Lucas kipattant az ágyból, és az ajtó felé masírozott. Legalább annyira megőrizte a lélekjelenlétét, hogy magára rángasson egy alsónadrágot útközben.

- Ide figyelj, te barom...

- ... És Avalon sírt utánatok, csak ennyit akartam mondani, kérlek, ne bánts!

Cameron hangja szépen lassan elhalt, amiből arra következtettem, elkezdett futni az életéért.

Erre már én is felkaptam a fejem.

Az éjjeliszekrényen lévő bébiőrre pillantottam, de az egy pisszenést sem hallatott.

Az istenit, ha ez megint egy selejt lesz...

- A francba! – szitkozódtam, miközben én is kikászálódtam és a köntösöm után nyúltam.

Mire legközelebb az ajtóra néztem, Lucas-nak már hűlt helye volt. Jellemző.

Kevés dolog tudta őt ugrasztani, de a szomszéd szoba apró lakója mindenben kivételt képezett. Nem mintha az én esetemben nem így lett volna.

Szapora léptekkel hagytam magam mögött a hálót, és követtem őt az említett helyiségbe, ahol Olivia várt bennünket.

- Köszi Ma, de innen átveszem! – szólt az anyjához.

Olivia ragyogó mosollyal fordult felénk. A mellkasom óraműpontosággal szorult össze, amikor a tekintetem összetalálkozott a zöldesbarna szempárral, ami egyszerre volt a tükre Lucasénak és az enyémnek is.

Ma fél éve, hogy minden egyes nap belenézhetek, de még mindig nem szoktam meg. Úgy gondoltam, soha nem is fogom.

- Ugyan! – rázta meg a fejét. – Legalább végre kettesben lehetünk. Szinte sosem hagyjátok, hogy kisajátítsam.