War Zone: Enemies

11. - Elvárások

King - Lauren Aquilina

CLARA

Még ha ennél is közelebb álltam volna Lydiához, akkor sem lett volna esélyem gyorsabban felé kapni, amint realizálódott bennem, mi fog történni. De még így is elsőként léptem oda és karoltam át hátulról, amivel sikerült megakadályoznom, hogy mintegy teljes testtel a lábunk alatt elterülő kőre zuhanjon; így inkább esett félig rám, míg a padló nagy részével én kerültem köszönőviszonyba.

Azonban mindezt csupán néhány másodpercig, míg a szobában tartózkodó összes személy egyként ugrott talpra és rohant felénk, így mire kettőt pislogtam, egy kéz, amelyről utólag megállapítottam, hogy Hayes-hez tartozott, egy határozott mozdulattal már fel is rántott a földről és én ismét a két lábamon álltam, míg Lydia valahol Lucas és Liam karjai között ébredezett. Illetve, csak próbálkozott.

A le-lecsukódó szemei legalábbis többek közt erről árulkodtak. Ha nem épp arról, miként küzd minden erejével, hogy szembenézhessen a valósággal.

- Te jóságos ég!

Olivia kétségbeesett hangja visszarángatott a jelenbe, így valahogy még érzékeltem, hogy valaki kerített egy széket Lydiának, mire néhány másodpercen belül sikerült őt valamivel stabilabb körülményekbe helyezni.

- Lydia, hallasz engem? – ragadta meg a lánya kezét, aki időközben egyre sűrűben pislogott, azonban a szaporán emelkedő mellkasa továbbra sem sejtetett túl sok jót.

Azonban hiába akartam a segítségére sietni, a lábaimra mintha ólom nehezedett volna, miközben minden porcikám egyként dermedt le. Semmi másra nem voltam képes, mintsem tágra nyílt szemekkel figyelni az eseményeket.

- Pánikrohama van, ez így nem lesz jó – sziszegte Liam, miközben letérdelt elé. – Valaki kerítse elő Karlát! – kiáltotta hátra a válla fölött. – Lydia - követte Olivia példáját. A hangja kifejezetten nyugodtnak tűnt a körülményekhez képest. – Koncentrálj a hangomra! Muszáj lenyugodnod – mondta, ahogy a tekintetük egy vonalba került.

- Hozzatok neki vizet! – fordult Lucas a mögötte lévő Cameron felé, aki Delaney-val együtt minden további nélkül kisietett a helyiségből. – Lee? – helyezte a kezét a húga vállára. – Biztonságban vagy, hallod? Nem történt semmi. Senki sem fog bántani.

Hosszú pillanatok óta Lydia végre képes volt megszólalni.

- Mondd, hogy ez csak egy rémálom! – suttogta. - Anya, kérlek...

Hiába volt nekem félig háttal, még így is tökéletesen láttam a fájdalmat, amely immár teljes mivoltában húzódott Olivia arcára. Ezúttal azonban állta a lánya pánikkal telt pillantását.
Még ha ez egyet is jelentett azzal, hogy végig nézze, ahogy a kék szempárban újra és újra feltűnik a félelem összetéveszthetetlen villanása.

- Mi folyik itt? - az éles hang hallatán megpördültem a tengelyem körül.

Csak hogy aztán szembe találjam magam az ajtóban álló idősebb nővel, aki szigorú arckifejezéssel meredt az elé táruló jelenetre, mire egy pillanatra elgondolkoztam azon, vajon hogy ért ide Karla ilyen hamar. Azonban még mielőtt bárki válaszolhatott volna a kérdésére, a sötét szempár mintegy végszóra megállapodott Lydián - és úgy tűnt, ennyi épp elég volt számára, hogy összeálljon a kép.

Egy pillanatra lehunytam a szemem.

Tudja. Hát persze, hogy tudja.

- Oké, mindenki kifelé, aki nem Marini! – közölte tömören, ahogy elindult a lány felé, aki továbbra is a családja körében ült. - Levegőre van szüksége, és az kicsit sem segít, hogy ennyien itt vagyunk. Braison, szerezz még vizet valahonnan! – szólt hátra a válla felett a fiának, aki néhány másodperccel utána érkezett.