War Zone: Enemies

12. - Szövetségesek

Do I Wanna Know? - Arctic Monkeys

CLARA

Mintha csak egy részem megérezte volna, mi történik hallótávolságon belül, úgy torpantam meg alig néhány méterre tőlük, de épp elég közel ahhoz, hogy minden egyes szót tökéletesen halljak.

- Eszedbe se jusson még egyszer ugyanazt eljátszani, mint akkor! – habár tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mindketten tökéletes figyelemmel rendelkeznek, valamiért nem ért kifejezetten meglepetésként, hogy egyiküknek sem tűnt fel a jelenlétem. Az anyám mélybarna tekintete úgy meredt Oliviára, mint aki attól tartott, hacsak egy másodpercre is szem elől téveszti, menekülőre fogja. – Nem fogsz kizárni!

Noha magam is tisztában voltam vele, hogy alapvetően sem szép dolog hallgatózni, errefelé meg kifejezetten veszélyes kimenetele lehet a dolognak, a lábaim mintha ismét gyökeret eresztettek volna maguk alá. A pillantásom ide-oda ugrált Anya és Lucas anyja között, míg egy idő után meg nem állapodott végül az utóbbin, nekem pedig lehetőségem nyílt úgy igazán szemügyre venni Oliviát.

Azonban még ha túl sok jóra nem számítottam a Lydiával történtek következtében, szinte már döbbenten tettem meg a feltételezést, miszerint életemben nem láttam még őt ennyire... kimerültnek. De ez nem az a fajta kimerültség volt, amit egy-egy álmatlan éjszaka okozott, vagy netalántán nehéz nap; e mögött évek húzódtak.

Évek, amelyek alatt míg mindenki más eszeveszetten igyekezett Charlotte Jones nyomára bukkanni, Olivia eszeveszetten igyekezett a saját kétségbeesését a felszín alatt tartani; hogy senki se láthassa, mennyire retteg. De nem is magáért, hanem a saját családja miatt.

Mert még ennyi idő elteltével is tökéletesen tudatában volt annak, hogy amíg ő van a célkeresztben, addig körülötte mindenki más veszélyben van. Pont úgy, mint évekkel ezelőtt.

- Az ég szerelmére, Livy, eltelt huszonkét év, már nem egyedül állsz szembe a világgal! – Anya hangja valahogy visszarángatott a merengésemből.

- Pontosan, és ez már nemcsak rólam szól – rázta meg a fejét Olivia. – Akármilyen játékot játszik Charlotte, mindannyian tudjuk, hogy az a lány csupán az első járulékos veszteség volt a ki tudja mennyi közül, ami még vár ránk – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, a tekintete elsötétült. - Ahogy azt is, melyikünk kell neki valójában.

Anya úgy szorította össze a száját, mintha valaki épp akkor nyomott volna egy kést a gyomrába. Nem kellett tudnom, mi jár a fejében – a látvány is elég fájdalmas volt.

- De nem fogja megkapni – mondta. - Nem fogja. Szóval bármiféle önfeláldozást tervezel, mint annak idején, most felejtsd el! Te magad megmondtad, ez most már nem csak rólad szól.

- Kérdés nélkül fogok a halálba sétálni, ha ez azt jelenti, hogy megvédhetem a családomat – csattant felé Olivia. – Az ég szerelmére, Ness, ha valaki, neked aztán tudnod kellene! Szerinted én akarom ezt?

Anya felhorkant.

- És én még azt hittem, ennyi év után minden vagy, csak naiv nem. Ha Liam akkor a világot felakarta égetni érted, most szerinted meddig hajlandó majd elmenni? A fiadról nem is beszélve.

- Én nem...

Azt hiszem, ezt már tényleg nem kellene hallanom.

- Anya – köszörültem meg a torkom, amivel sikerült mindkét szempár figyelmét magamra vonnom. – Tudom, ez nem a legjobb időzítés, de beszélnünk kell. És nem fogsz neki örülni.