Mindenki tudta, hogy Clara Dawson túl jó a zárt ajtók mögötti világhoz, amelyben felnőtt. A maximalista, az üdvöske, a tökéletes lány, aki mindig szótfogad és aki soha még csak álmodni sem merne arról, hogy valaha megszegje a szabályokat. Egészen ad...
Szám, amely a részben említve van: Head & Heart - Joel Corry, MNEK (igen bébi t_trixie, ezt neked küldöm innen is puszpusz)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Oké, szerintem ennyi elég lesz mára!
Felvont szemöldökkel fordultam a mellettem haladó apám felé, de azért lassítottam a tempómon.
- Mi van, csak nem elfáradtál? – ugrattam.
Jóllehet, az utolsó, amit feltételeztem volna, hogy a nagy Ethan Dawson valaha belefárad egy laza hat kilométeres futásba. Bizonyosan a duplája sem kottyant volna meg neki, ha arról lett volna szó.
Inkább neki kellett volna piszkálnia engem, amiért a mai közös futásunk nyolcvan százalékában képtelen voltam tartani vele az iramot, de ő volt annyira rendes, hogy alkalmazkodjon hozzám, és még csak utalást se tegyen arra, mennyire kijöttem a formából.
Minden bizonnyal, mert mindketten tudtuk, hogy önhibámon kívül történt.
- Én ugyan nem, de elnézve téged ha még egy sarkot hagylak futni, valószínűleg a hátamon kell hazacipeljelek. És bár örömmel látom, hogy végre kimozdulsz, nem kísértem a sorsot azzal, hogy magamra haragítom az anyátokat.
- Jogos – biccentettem. Kisimítottam egy elszabadult tincset, amely az izzadtság következtében az arcomra tapadt. – De azért ennyire nem kell túlzásokba esni. Mint látod, semmi bajom. Azon kívül persze, hogy minimum heti öt futásra lesz szükségem ahhoz, hogy visszanyerjem az állóképességem.
- Hát, hármat kipipálhatsz. De ígérd meg, hogy óvatos leszel!
- Le kell állnotok azzal, hogy úgy kezeltek, mint egy porcelánt. Nem fogok összetörni – ugyanis már nem volt nagyon mit összetörni.
De természetesen ezt megtartottam magamnak. Minden olyan egyéb hozzászólással együtt, amely kikívánkozott belőlem az elmúlt hét folyamán a családom aggódó arckifejezései láttán – bármennyire is igyekeztek leplezni előttem.
Ha mondani is akart valamit, a kezében lévő telefon rezgése végül minden figyelmét magára vonta.
- Liam? – kérdeztem kisvártatva.
Habár a választ már előre tudtam. Elméletileg szabadnapja volt, ilyenkor pedig csak egyetlen ember merte őt keresni.
Apa bólintott, kissé borús kifejezéssel méregetve a készüléket.
- Át akar menni néhány részleten a mai indulással kapcsolatban.
- Még mindig nem hiszem el, hogy tényleg belement a ma estébe – ráztam meg a fejemet.
- Ha ez segít, én sem, de gyanítom, hogy erős ösztökélésre volt szüksége.
- Nahát – tettetett csodálkozással néztem rá. – Nem volt elég neki Lydia ígérete, hogy mindent kézben tart?
