War Zone: Enemies

2. - Alattomos játékok

Love Made Me Do It - Ellise

CLARA

- Leighton, utoljára szólok, tedd le a telefont, amikor az asztalnál ülsz!

Elnyomtam egy mosolyt, miközben figyeltem, ahogy a velem szemben ülő fiú az anyja figyelmeztetésére kelletlenül lecsapja a sötét felültre az említett tárgyat, egy másodpercre sem palástolva a szenvedést, amit azért kellett átélnie, mert meg kellett válnia a szeretett készüléktől.

- Most boldog vagy? – nézett sértődötten a tőle kettőre lévő Oliviára.

- Még egy szemforgatás, és meglátjuk te mennyire leszel boldog, miután egy egész napot a raktárban töltesz – szúrta közbe Liam szenvetlen hangon, a pillantását végig a tányérján tartva.

Azonban úgy tűnt, ennyi épp elég volt a legfiatalabb Marini számára, hogy a félelem ötven árnyalata kiüljön az arcára, és az apjához hasonló kék tekintetét villámgyorsan az előtte lévő vörös terítőre kapja, mintha az hirtelen minden másnál érdekesebbé vált volna. Nem mintha egy pillanatra is meglepett volna a reakciója; Liam általában ezt a hatást váltotta ki az emberből.
Épp úgy, mint a saját apámnál, nála a nyugodt hangszín egyáltalán nem jelentette, hogy maga is az.

Sőt – általában ilyenkor tomboltak.

- Ilyenkor mindig rájövök, hogy nem akarok gyereket – szúrta közbe az egyik oldalamon lévő Lydia, úgy, hogy csak én halljam, mire halkan felnevettem.

- Segítek – csatlakozott be mellőle a nagynénje, Alessia, aki ezek szerint mégis fültanúja volt. – Én is.

Erre már Lydia is követte a példám, amivel sikerült magunkra vonnunk az asztalnál ülő társaság figyelmét.

- Mi az? – kérdezte Olivia kíváncsian.

- Figyelembe véve, hogy ki ül mellettük, szerintem nem akarod tudni – jegyezte meg Liam, a mondandója végén egyenesen a húga szemébe nézve, egy percig sem palástolva az övében lévő gúnyt.

Csakhogy azt persze körülöttük már mindenki előre tudta, mindez édes kevés volt ahhoz, hogy meghassa a nőt, aki egy szemforgatás kíséretében lerendezte őt, és bennfentesen oldalba bökte az unokahúgát.

- Elég, ha mi tudjuk. Nem igaz, lányok? – sandított egyikünkről a másikunkra. – Amúgy is te túl öreg vagy ehhez – fordult vissza Liam felé.

- Hozzád? Mindig is az voltam – vágta rá az asztalfőnél ülő férfi.

Annak ellenére, hogy a gyomromban ülő görcs továbbra sem szándékozott sehová sem menni és enyhén, de azért folyamatosan emlékeztetett az idegességemre, amit az ittlétemmel kapcsolatban éreztem, be kellett látnom, bizonyos szemszögből megérte rábólintani erre a vacsorára. Ugyanis azon kívül, hogy viszont láthattam a család fogalmához legközelebb eső kört, nem tagadhattam, semmi sem éreztette velem jobban, hogy itthon vagyok, mint a mindennapos, szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb családi összeütközések, amelyek ezen négy fal közt zajlottak.

Pláne, ha ezekben az összeütközésekben a Marini-család minden bizonnyal legszórakoztatóbb, sokak által néha feketebárányként emlegetett tagja, a mindig ragyogó Alessia is részt vett; egyben az egyetlen személy ebben a szobában, aki még nálam is jobban tett arra, mikor kellene befognia a száját.