War Zone: Enemies

Prológus

I Hate Everything About You - Three Days Grace

„Meddig élhet az ember a bűn közelében anélkül, hogy a részesévé válna?"

- Tullio Avoledo –

CLARA

Tizenhat éves voltam,amikor először tudatosult bennem, hogy bizonyos dolgok elől nem futhatok el.Nem számít, mennyire rettegek és áll égnek az összes szőrszál a hátamon,menekülne minden egyes porcikám, míg a fejemben lévő hang megállás nélkül kántálja azt az egy szót, ami indulásra ösztökélne; akadnak olyan szituációk,amelyekben még ez sem elég. Vagy legalábbis már nem. Azaz de, futni mindig lehet.

Csak éppen futhatsz bármennyire gyorsan is, ha úgy öt méter után belátod, nem jutsz sehova. Mert valami úgyis utánad nyúl majd, mintegy emlékeztetőként, hogy ideje visszatérned a valóságba, a kegyetlen valóságba és szembenézni vele. Ugyanis rajtad kívül más nem fog, ahogy a csatát sem vívja majd meg helyetted, amikor majd abba kényszerülsz, miután rájössz, te ez mennyire nem akarod.

De mint mondtam, valami úgyis utánad nyúl. Illetve, az én esetemben valaki.

Tizenhat éves, három hónapos és tizenhárom napos voltam, mikor rádöbbentem erre– és mielőtt bárki megkérdezné, igen, tényleg kiszámoltam. Nem is tudja az ember, mennyi ideje van az elmélkedésre, míg el nem kattan benne az a bizonyos valami, ami után órákat tölt majd azzal, hogy mást sem csinál a fekvésen kívül,azt az egy nyomorult repedést vizsgálva a plafonon – vagy azon tűnődve, vajon mennyi idős volt pontosan, amikor először leesett neki, hogy a szakadék szélén táncol.

Na, nem mintha ezzel bármi probléma lett volna úgy általában véve. Elvégre nem voltam naiv, magam is tudtam, hogy egyszer eljutok majd arra a pontra, hogy egyes helyzetekben többé nem hibáztathatok mást magamon kívül, ahogy nem szabad összeomlanom sem. Mert az élet megy tovább. Az órák napokat tesznek ki, míg a napok előbb vagy utóbb hónapokká válnak és mire kettőt pislogok, már el is telt egy év. Majd még egy és én már nem ugyanaz a Clara vagyok, akinek akkor elengedtem a kezét.

Ahogy ő sem az, akit akkor magam mögött hagytam. Bár úgy érzem, erősen a vita tárgya lehetne, ki hagyott magára kit. Valamilyen szinten ő is elhagyott engem azon a bizonyos napon, mikor akarva-akaratlanul is darabokra törte a szívem, még ha valóban nem ő volt az, aki kisétált az ajtón.

Na, az tényleg az én saram volt.

Azonban mielőtt bárki feltenné a kérdést, ugyan mekkora idiótának kell lennie az ember lányának, hogy véget vessen az egyetlen dolognak, amiről azt feltételezte, boldoggá teszi, hadd jegyezzem meg a legfontosabbat, amire rájöttem az elmúlt évek által felhalmozódott tapasztalataim során.

Nem számít, milyen könnyen téveszt meg az elbűvölő mosolyával, vagy azokkal a lélekig hatoló, gyönyörű szemekkel, míg elég egy érintés, és levesz a lábadról;az Ördög ugyanúgy az Ördög marad.

Vagy az én esetemben, az Ördög fia nem fogja tagadni a nevét.

Az örökségét meg pláne nem.

- Clara.

A hang elért hozzám, de nem volt elég erős, hogy szétoszlassa a szemem elől az emlékképeket, ahhoz meg pláne nem, hogy háttérbe szorítsa azt a zöld szempárt.Azt a gyönyörű, mélyzöld szempárt, amely kegyetlenül kapta el a pillantásom akár a leglehetetlenebb pillanatokban, majd tartotta fogva mégis a lehető legszebb módon.