War Zone: Enemies

29/2. - Földi pokol

CLARA

Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne sikítsak fel. Hogy ne forduljak meg, és rohanjak a másik irányba, hogy megkeressem Lucas-t, Cameron-t, Jai-t, bárkit, mielőtt a maradék lélekjelenlétem is teljesen elveszítem. Szélsebesen zuhantam a sötétségbe, kétségbeesetten nyúlva egy kéz után, ami megtarthat, mígnem szépen lassan realizáltam, ezúttal magamat kell megtartanom. Egyedül kell megtalálnom azt a kiálló sziklát, gyökeret, vagy bármit, ami megtarthat engem, és aminek segítségével visszahúzhattam magam. De nem előbb, minthogy megkerestem Lydiát, és kijuttatom őt a Marcus jelentette pokolból.

Tisztában voltam vele, hogy Lydiát kemény fából faragták. Olyan háttérrel, mint az övé, nem volt választása; ha nem akarta, hogy élve felfalják, neki is ragadozóvá kellett válnia. De Marcusnak ő nem volt ellenfél. Minden egyes perc, amit a közelében töltött, kockázatos volt.

Mintha csak erre az egy gondolatra lett volna szükségem, futni kezdtem.

Utólag belegondolva, elképzelésem sem volt, mégis hogyan tudtam felidézni Marcus utasításait, ahogy a pánik átláthatatlan ködként telepedett az elmémre. Hacsak nem a puszta véletlennek köszönhettem, hogy kitaláltam a parkolóba, ahová irányított.

Égett a tüdőm, az adrenalin méregként áradt a vénáimban, a hátamon hideg verejték folyt. Ide-oda kapkodtam a tekintetem az autók tengerében, míg ki nem szúrtam a keresett járművet úgy száz méterrel messzebb, amelynek oldalánál egy alak épp most gyújtott rá.

De két-három slukknál tovább nem juthatott, amikor hirtelen felbukkantam a látóterében. Nem pazaroltam egyetlen másodpercet sem, már neki is támadtam:

- Szükségem van rá, hogy visszavigyél a raktárba!

Az illető zavartan pislogott rám.

Fiatal volt, talán túlságosan is fiatal, hogy felrakják a biztonságiakhoz. De valószínűleg tudhatott valamit, ha ilyen hamar a család közvetlen közelébe engedték. Nem sokat tudtam a Marinik ranglétrájáról, és a belső szerepekről, de azt igen, hogy nem egyszerű utat jártak be az újoncok. Pláne, akik ilyen korán akarták vagy épp kényszerültek arra, hogy besorozzák őket.

Leejtette maga mellé a negyedéig leégett cigit. Egy részem nem bírta megállni, hogy ne tegye fel magának a kérdést, vajon mindezt azért, mert attól félt, leszedem a tíz körméről, amiért rá merészelt gyújtani a halálos unalmában.

Összevonta a szemöldökét.

- Önre nem Brownnak kellene vigyáznia?

Nos, oké.

Az elméletem, miszerint tartott tőlem, ebben a momentumban cáfolódott meg.

Kihúztam magam, és enyhén résnyire szűkült szemekkel néztem rá.

- Úgy nézek én ki, mint akire vigyázni kell?

Egy részem már-már mocskosul érezte magát, amiért mindezt pont egy újonccal játssza el, de nem volt más választásom. A másik kifejezetten hálás volt, amiért nem egy régi motorost kapott ki, aki valószínűleg két másodperc alatt átlátott volna a megjátszott arroganciámon.

Úgy öt perce voltam Mrs. Marini. Semmi jogom nem volt fölényeskedni.

Félelem csillant a szemében, ahogy védekezően felemelte maga elé a két kezét.

- Kérem, nem akartam megsérteni...

- Nem érzem jól magam – vágtam közbe. Hogy a hatást fokozzam, megdörzsöltem a halántékom. - Jai már tud róla, ő küldött ide.