War Zone: Enemies

23. - Trauma

CLARA

Nem realizáltam, mennyire szorítom a kormányt, míg az ujjaim zsibbadni nem kezdtek és észrevettem, hogy elfehérednek.

Belégzés-kilégzés.

Nem érzékeltem, hogy levert a víz, még az első csepp veríték lefolyt az arcomon, közel a szememhez.

Gyerünk, Clara, nem olya nehéz ez!

Az sem tűnt fel, hogy nem kapok normálisan levegőt, míg az oxigénhiánytól kishíján olyat padkáztam, hogy majdhogynem sikerült komoly kárt tennem Anya kocsijába, amely csupán néhány hónapja pótolta az előzőt. Amit darabokra törtem. Nem is olyan messze innen.
Illetve, valójában nem én, hanem az, akit Marcus megbízott azzal, hogy elkapjon, de ez már tényleg részletkérdés.

Nem érzem az ujjaim.

Bár ez lett volna a legnagyobb bajom. De nem, az én legnagyobb bajom az volt, hogy épp a Julian parkólójában ülök, egy gyengélkedő tüdővel, és olyan fejjel, ami inkább hasonlít egy ketyegő bombához, amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhat, és még képes voltam csodálkozni azon egy órával ezelőtt, hogy nem akarták hagyni, hogy én vezessek. Illetve, a szó szoros értelmében nem próbáltak meg megakadályozni, miután elég határozottan tettem fel a kérdést, hol találom a kocsikulcsot. De Anya halálsápadt arca mindent elárult.
Mégsem kellett sokáig néznem őket azzal a rezzenéstelen kifejezéssel, ami az elmúlt néhány hétben már-már beragadt, mielőtt Ryder krákogni kezdett a hátam mögül, hogy majd ő jön mögöttem a sajátjával.

Még egy csepp izzadság futott le az arcomon.

Szedd össze magad, ez csak egy nyomorult iskola!

Ja, egy nyomorult iskola. Telis-tele fantasztikusabbnál fantasztikusabb arcokkal. A fiúval, akiről azt hittem, életem szerelme, ezért hagytam, hogy újra és újra összetaposson. És a két lábon járó tökéletesség menyasszonyával, aki mindezzel tökéletesen tisztában van – és ha még nagyobb a szerencsém, talán már az egész nyomorult főiskola is, csakhogy adjak még a kibaszott klisének, ami az életem lett.

Illetve hát, ki tudja, mit adtak be nekik, mi történt velem az elmúlt néhány hónapban, amíg egyetlen életjelet sem adtam magamról. Habár Lydia említett valami olyasmit, hogy visszamentem Londonba valami halaszthatatlan ügy miatt, de gyanítottam, ennél valami mélyebb indokra – és pár százezer dollárra - volt szüksége a Julian rektorának ahhoz, hogy visszafogadjanak, méghozzá anélkül, hogy félévet kelljen ismételnem.

Összerezzentem, amikor kopogtattak a kocsiablakon, és szembetaláltam magam sötétbarna szempárral, amely aggódva kémlelt a túloldalon. Sietve leállítottam a motort, amely mindeddig végig járt, és kilöktem az ajtót.

- Bocs – vetettem oda Ryder-nek, miközben kikászálódtam a járműből, és igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy minden végtagom a kocsonyához hasonlít.

Pont úgy, ahogy a bátyám tekintetével, amely azzal fenyegetett, hogy olyan rétegekig is lelát bennem, ahová még magam is ritkán látogatok el.

- Csak szólni akartam, hogy ha így folytatod, az összes benzint elégeted.

Megkockáztattam egy gyors mosolyt, de volt egy olyan sejtésem, még grimasznak is alig mehetett el. Mindenesetre Ryder nem tette szóvá. Pont úgy, ahogy a többiek sem tették, hiába voltak tökéletesen tisztában azzal, a hiba, ami a gépezetbe csúszott, ezúttal talán nem hozható helyre.