War Zone: Enemies

10. - A mi vérünk

Tell Me It's a Nightmare - Kim Petras

CLARA

Annak ellenére, hogy bátran ki mertem jelenteni, ez alatt a röpke néhány hónap alatt sikerült eljutnom ahhoz a megállapításhoz, hogy igenis szeretek főiskolára járni - sőt, hogy minden hátulütője mellett igenis szeretek a Julian-re járni – ezen a napon mégis azon kaptam magam, hogy szinte számolom vissza a perceket a digitális művészet órámból. Aminek következtében szinte puskagolyóként lőttem ki a professzor asszony utolsó, a társaságot elbocsájtó mondata után, csaknem elsőként távozva a teremből, amivel saját magam is sikerült meglepnem, miután köztudottan nem a gyorsaságomról voltam híres, ha az órák utáni pakolásról volt szó.
Mindazonáltal hiába siettem, még ha valójában céltalanul is, úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen, aki menekülőre fogta már az első délutáni periódus után, miután a Művészettudományi Intézet folyosói csaknem tömve voltak. Így beletelt jó néhány percbe, mire kiszenvedtem magam az épületből, hogy aztán a Humán Intézet felé vegyem az irányt, ahol megbeszéltem a találkozót Lydiával, aki mintha csak olvasott volna a gondolataimban, az óra közben már küldte is az SMS-t, hogy tűnjünk el, amilyen gyorsan csak lehet.

Ennek az oka azonban egészen odáig nem is realizálódott bennem, míg el nem értem a célomként kitűzött épület hátsó bejáratát, és meg nem pillantottam a tetején függő hatalmas fekete zászlót, amelyet az elmúlt másfél órában sikerült odatenniük annyira, hogy mostanra már teljes valójában ott lobogjon a novemberi szélben.

Hát persze.

Őszintén szólva egy részemet kevésbé lepte már meg a látvány. Inkább csodálkozott el azon, hogy mindez négy napjába telt a vezetőségnek.

Habár jobban belegondolva, nem volt szükség semmiféle jelképre ahhoz, hogy hétfőre az egész iskola tisztában legyen azzal, miféle tragédia következett be csaknem órákkal azután, hogy a futballcsapat az évtized egyik legsikeresebb mérkőzését tudhatta maga mögött. De még az is, aki épp nem akart tudni róla, vagy épp szánt szándékkal próbálta elkerülni a folyosót betöltő suttogásokat – Kat neve mindenhol ott volt. Akkor is, ha az illető nem a főépületben haladt el, ahol alig néhány óra leforgása alatt már el is készült az emlékmű a megannyi plüssfigurával, virággal és üzenettel, amelyben mindenki kifejezte, mennyire hiányolják a lányt.
Azonban ez még annyira sem lepett meg, mint a fejem fölött lobogó zászló. Ugyanis még ha valóban szinte semmilyen érdemleges információval nem rendelkeztem Kat-ről, azt még a Lydia edzéseire tett egy-egy látogatásom során is sikerült leszűrnöm, hogy a barátnőmhöz hasonlóan maga is nagy népszerűségnek örvendett. Gyönyörű, volt kisugárzása és a nevetése pont olyan dallamos volt, hogy azt a focipálya másik végéről is megütötte az ember fülét.

A tökéletes célpont, nem igaz?

Egy apró fejrázással elhessegettem a gondolatot, még épp időben ahhoz, hogy kivédjem, hogy Lydia a frászt hozza rám, ahogy a következő pillanatban levegő után kapkodva lecövekelt mellettem.

- Bocsánat, bocsánat – csapott bele a szabadkozás közepébe. – De a vén banya tovább tartotta az órát, és egy agyrém volt átverekedni magam mindenkin. Ugye nem vártál rám sokat?

Noha normális esetben nem bírtam volna ki vigyorgás nélkül a vén banya kifejezést, amit Lydia előszeretettel alkalmazott az evolúciós pszichológia tanárára, ezúttal még egy halvány mosolyra sem telt ki tőlem.

Továbbra is olyan érzésem volt, mintha a torkomat szorongatták volna.

- Dehogy – vágtam rá. – Egy perce sem vagyok itt.