War Zone: Enemies

16. - Törj össze

Always - Gavin James

CLARA

Amennyi figyelemmel és állóképességgel rendelkeztem az adott pillanatban köszönettel az újabb végtelenül hosszú óráknak a könyveim felett, nem lepődtem meg túlságosan, hogy két lépést nem tudtam megtenni anélkül, hogy ne okozzak kárt valamiben. Vagyis inkább valakiben, miután egy kecses mozdulattal csaknem nekivágódtam az anyámnak, aki épp akkor lépett ki a konyhából, mikor én szándékoztam magamhoz venni valami vacsorafélét.

- Jézus, bocsánat! – szabadkoztam, miközben félreléptem, hogy kikerülhessen.

- Nem, nem, te ne haragudj! – rázta meg a fejét és már el is masírozott a nappali irányába. – Azt sem tudom, hol áll a fejem.

Összeráncolt szemöldökkel meredtem utána, míg aztán Ryder be nem táncolt a látóterembe.

- Most komolyan, senki sem látta a dzsekimet? – torpant meg az előszoba közepén.

- Ha nem lennél ennyire eszméletlen trehány, hogy mindent szanaszét hagysz, talán meglenne - csatlakozott be Apa, aki épp akkor ment be mellettem a konyhába, de útközben nyomott még egy puszit a homlokomra. – Jól vagy, szívem?

Még mindig kissé bódultan az értetlenségtől bólintottam és követtem őt az említett helyiségbe.

- Szabad tudnom, mit rohangáltok összevissza mindannyian? Ryder kivételével – tettem hozzá.

Róla ugyanis tudtam, hogy éjszakai műszakban van valahol az isten háta mögött, ahol nemrég nyitottak egy új telepet.

- Változott a terv, mi is kellünk ma – felelte az apám, miközben háttal állva nekem kiöntött magának egy adag kávét a csészéjébe.

- Ennyire menő ez az új hely, vagy mi? – érdeklődtem, addigra már a hűtőben matatva valami ehető után.

- Nem, mi a raktárba megyünk. Last-minute megbeszélés.

- Hmm jól hangzik – jegyeztem meg.

- Aha, tényleg fantasztikus – Anya alakja bukkant fel az ajtóban, majd két lépéssel Apa mellett termett és elvette tőle a kávét, ami még megmaradt.

A tekintete azonban mintha egyenesen azt sugallta volna; adok én Liam-nek mindjárt olyan last-minute megbeszélést, hogy megemlegeti.

Elnyomtam az arcomra kívánkozó vigyort, csakhogy szolidaritást mutassak felé.

- Mondhatod, hogy már nem érsz rá.

- Clara édesem, ha megtehetném, már húsz éve nem járnék be dolgozni.

- Liam-nek nincs olyan, hogy mi nem érünk rá - szúrta közbe Apa.

- Mer egyáltalán bárki is nemet mondani neki? – tettem fel a költői kérdést, miközben leszedtem a fedelet a joghurtomról.

- Olivia – vágták rá mindketten, mintegy tökéletes pontossággal.

Pont mielőtt Apa telefonja végszóként megcsörrent, mire a füléhez emelve a készüléket, kifelé indult a konyhából.

- Mielőtt kiakadnál, öt percen belül elindulunk – kezdett bele a vonal túloldalán lévő személynek. Az ajtóban még egyszer visszafordult felénk. – Liam – tátogta Anyának, aki erre az égnek emelte a tekintetét.

- Kitalálom, Olivia ma nem dolgozik – mondtam.

Megrázta a fejét és felhajtotta a maradék kávéját.