War Zone: Enemies

1. - Hazatérés

Enemies - Lauv

CLARA

Az ablakon lefolyó esőcseppek némileg ugyan elmosták előlem a látványt, de még így is kivehető volt az üvegen túl elterülő, sötétzöld színbe öltözött előkert, ahonnan épp akkor tolatott ki a sárga taxi, immár nélkülem, holott talán öt perc sem telt el, hogy megérkeztünk, én pedig visszagondoltam arra a csekély három másodpercre, míg felmerült bennem a kérdés, vajon hány évig fog tartani kirakodni minden cuccot a csomagtartójából. Aztán persze, mint mindig, most is rájöttem, hogy nem adok elég kreditet a családomnak, vagyis inkább az idősebb kiadásomnak, aki csaknem rekord sebességgel ráncigálta ki azt a négy, nála háromszor nagyobb bőröndöt a kocsiból de úgy, hogy beleférjen még az a másfél percnyi öleléssel egybekötött fojtogatás is, amivel köszöntött.

Mindezt persze úgy, hogy tudomást sem vett az esőről, amit azonban fikarcnyit sem érdekelt az érkezésem, ugyanúgy szakadt tovább.

Még egy darabig figyeltem, ahogy az autó egyre távolodik a kapun túl és lassan eltűnik a látóteremből, majd megfordultam, hogy szemügyre vegyem a szobát, amelyben életem tizenhét évét töltöttem és két éve nem laktam benne. Azt a néhány napot kivéve persze, amikor valahogy sikerült rávennem magam – vagy fogalmazzunk inkább úgy, sikerült rávenni engem - hogy felszálljak egy gépre és gyomorgörcsben végig üljek nyolc órát a londoni Heathrow-ról egészen a New York-i JFK-ig.

De nem feltétlenül azért, mert féltem a repüléstől vagy a hosszúságától. Az utóbbihoz mondhatni elsőre hozzászokik az ember, amint rákényszerül. Jobban féltem attól, mi vár rám, miután földet érek.

Ez pedig épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy kialakuljon bennem egyfajta keserédes érzés az otthonom, egyben ez iránt a négy fal iránt, amely közt tartózkodtam.

- Na, milyen érzés?

Nem lepődtem meg rajta túlságosan, hogy nem hallottam lépteket, noha emlékeztetnem kellett magam rá, hogy ezt még csak véletlenül se jegyezzem meg hangosan. Az utolsó, amit szerettem volna, hogy megtudják, az egykor tökéletesre edzett érzékszerveim annyira berozsdásodtak, hogy még azt sem vettem észre, hogy valaki mögöttem áll. Noha őszintén szólva, ha létezett egy személy, aki a puszta testtartásomból képes volt olvasni, egyben aki előtt már akkor lebuktam, még mielőtt egyáltalán felé fordultam volna, akkor az anyám volt.

Aki épp akkor cövekelt le egy adag ruhával a kezében a szobaajtómban, az arcán ugyanazzal a széles mosollyal, ami az érkezésem óta ott volt rajta töretlenül - és ami minden bizonnyal az egyetlen oka volt annak, hogy nem hagytam a pániknak, hogy erejét vegye rajtam.

Hiába vette a fejébe, hogy addig üti a védőfalaimat, míg azok fel nem adják egyszer, én pedig sikítva rohanok vissza a reptér felé.

Hogy rohadna meg.

Nyeltem egy nagyot és sietve a lehető leghatározottabban melegebb éghajlatra küldtem a torkomat szorongató érzést, hogy aztán minden figyelmem ismét az anyámnak szentelhessem, aki szerencsére ebből semmit sem vett észre.

Akkor először vettem igazán szemügyre a nőt, aki felnevelt, egyben aki minden kétséget kizárólag a kiköpött másom volt, legalábbis a körülöttünk lévők egyöntetű véleménye szerint. Habár tény és való, magam sem tagadhattam a köztünk lévő hasonlóságot, mint például a sötétbarna, szinte már fekete hajunkat és a szűkvágású szemünket, noha a színét talán inkább az apámtól örököltem, miután egy árnyalattal világosabb volt az övénél. De említhettem akár a mosolyunkat is, amit külön kiemelt mindenki.
Azonban hasonlóság ide vagy oda, most is sikerült megállapítanom, hogy anyám egész egyszerűen gyönyörű.