War Zone: Enemies

26. - Szorul a hurok

CLARA

Ha az ember hónapokon keresztül riad fel úgy a rémálmaiból, hogy a saját izzadságában fürdik, és miután visszanyeri a lélekjelenlétét, egy rács körvonalazódik ki tőle néhány méterre, könnyedén eljuthat ahhoz a megállapításhoz, hogy ennél rosszabb szcenárió nem igazán létezhet. Ez nálam ezen az éjszakán bukott be.

Ugyanis hiába nem volt rémálmom, hiába nem voltam bezárva, sőt, a világ egyik legkényelmesebb ágyában feküdtem, a mély alvásomból kiráncigáló rettenetesen hányingerrel semmi sem versenyezhetett. Úgy bukdácsoltam el a fürdőig, hogy félő volt, bármelyik pillanatban megbotlok és kimegy a bokám, de még soha nem értem el olyan sebesen semmit, mint akkor a vécékagylót.

- A francba! – szitkozódtam.

Úgy tűnt, eléggé naiv voltam, amikor azt hittem, nyugodtan összeihatok mindent anélkül, hogy következményei lennének.
De hiába adtam ki magamból mindent két felvonásban, még távolról sem volt vége a kínszenvedésnek, amely olyannyira lefoglalt, hogy meg sem éreztem, amikor egy kéz hátrafogta az elszabadult hajam, míg egy másik a derekamnál fogva tart meg.

- Rendben vagy – mondta Lucas. – Nyugi, ez most nagyon szar, de mindjárt túl leszel rajta.

- Életemben nem hánytam még – a hangom olyan reszelős volt, hogy először rá sem ismertem. Köhögtem egy sort. – Ettől, mármint. Még soha.

De volt egy sanda gyanúm, ezzel ő is tisztában volt. Nem csak azért, mert túl jól ismert, hanem mert a tinédzserkori ivászataim kilencvenkilenc százalékánál jelen volt. Általában, hogy Lydiát felügyelje, korábbi állítása szerint.

Lucas halkan nevetett egy sort. Gyengéden simogatni kezdte a hátam.

- Mondanám, hogy épp itt volt az ideje, de gyűlöllek így látni. Na meg túlságosan hasznosnak sem érzem magam.

- Itt vagy – mondtam. A fejem erőtlenül dőlt neki a hideg kagylónak, de abban a pillanatban elmondhatatlanul jól esett a hűvös. – Ez épp elég.

Egy kis ideig egyikünk sem szólalt meg, leginkább míg arra vártunk, vajon vége van-e a szenvedésemnek, vagy hosszú éjszakánk lesz. De úgy öt perc elteltével, miután biztosítottam őt afelől, hogy szerintem rendben leszek és némileg felfrissítettem magam a csapnál, segített visszabotorkálni az ágyhoz.

A kimerültség olyan erővel tört rám, hogy annak is gyengének éreztem magam, hogy magamra húzzam a paplant, de még összeszedtem magam annyira, hogy Lucas felé forduljak, amint csatlakozott hozzám.

- Köszönöm, hogy nem hagytál beleesni a klotyóba – motyogtam hálásan, miközben közelebb húzódtam hozzá, ő pedig átölelt.

A hangom elég drámai volt ahhoz, hogy felnevessen.

- Talán kellett volna?

- Őszintén? A tegnap este után talán egy kicsit megérdemeltem volna.

Lucas hümmögött egy sort.

- Azért, mert a frászt hoztad rám és mindenki másra, amikor beleestél a medencébe vagy mert smároltál Sawyerrel? – kérdezte végül.

- Nem vagy vicces – közöltem. – Nagyon nem.

Ismét nevetni kezdett, ahogy szorosabbra fonta körülöttem a karjait.

- Nézd, Napsugár, két lehetőségünk van. Az egyik, hogy felhúzom magam és holnap az első dolgom, hogy megölöm Sawyer-t. De mivel ezt a szó szoros értelmében tilos megtennem, valószínűleg csak levágom a tökét – egy részem még mindig nem tudott mit kezdeni azzal, hogy ilyen egyszerűen beszél valaki megcsonkításáról, hát még a saját rokonáéról, de nem tettem szóvá. -  A másik, hogy inkább csak röhögök az egészen. Szerintem mindannyian jobban járunk az utóbbival. Amúgy is túl gyorsan veszítem el a kontrollt, ha rólad van szó.