War Zone: Enemies

18. - Játékszer

CLARA

89...90...91... és végül 92.

Tippem sem volt, hányadik alkalommal jutottam el az utolsó repedésig a falon. Hogy hányszor futottam végig a tekintetemmel ugyanazon a piszkosfehér felületen, amelyet az elmúlt időszakban bámultam, minden bizonnyal a nap huszonnégy órájából legalább tizenhatot. Na jó, lehet egyes napokon talán valamivel kevesebbet. Vagy épp többet. Igazából ez sok mindentől függött.

Kezdve azzal, hogy mennyi energiám volt kinyitni a szemem reggel... Illetve hát, ami nekem számított reggelnek. Tekintettel rá, hogy egyetlen ablak sem biztosított természetes fényt a helyiségben, a világosságot pedig mindig ugyanaz a mozgásérzékelő lámpa biztosította, fogalmam sem volt, milyen napszakaszban jártunk épp. Az egyetlen, amivel tisztában voltam, hogy az utolsó, amit láttam a külvilágból, az éjszaka volt, de abból is csupán halvány képek derengtek. Meg szagok.

Az égő gumi. A benzin. A saját izzadságom. A vér.

Az utóbbiból mondjuk nem sokat érzékeltem; mire legközelebb magamhoz tértem, már nyoma sem volt. Egyedül a karomon és a homlokomon lévő kötés adta jelét annak, hogy egyáltalán történt velem valami – és persze, hogy a kórházi szoba helyett egy emberre szabott ketrecben ébredtem. Egy vaskeretes ágyon, mocskos fallal körülvéve, melynek egyik sarkában ott csücsült egy kamera, minden mozdulatomat figyelve. Ennyi. Ja, és még egy tükör az ággyal szemben, bár való igaz, az nem sokáig képezte az igencsak gyér dekorációm részét, miután az első kiakadásaim egyikével ripityára törtem. Ezzel csak azt sikerült elérnem – amellett, hogy szereztem még egy vágást a karomra – hogy két órára bezártak egy másik szobába, míg összetakarították a tombolásom maradványait.

Mondanom sem kell, voltak kemény napjaim. De a nehezén már túl voltam.

Legalábbis, szerettem ezzel nyugtatni magam. A kiborulások egy idő után egyre ritkábbá váltak, míg nem sírásokba, néma zokogásokba és végül csendes plafonbámulásokra szűkültek. Ez a mai nap is ilyen volt – és a valószínűleg az összes többi is. Habár, olykor-olykor szerettem azt feltételezni, hogy mindez nem marad így örökké. Hogy valamilyen úton-módon egyszer ennek is vége lesz.
Mert okkal kerültem ide; még ha pontosan nem is tudtam, miért.

- Jó reggelt, Napfény! – azelőtt meghallottam a már jól ismert hangot, hogy azt menetrendszerűen követte a fémcsikorgás, ahogy egy kulcsot elfordítanak a zárban. - Ideje felkelni.

Éreztem, ahogy valami elpattan bennem.

De legalább nem Napsugárnak hívott.

- Megjött a reggelije, Hercegnő – a kulcszörgést léptek követték egyre közelebb az ágyamhoz, mígnem az illető meg nem állt közvetlenül mellettem.

Én azonban továbbra sem néztem rá. Egyenesen a falat bámultam.

- Na, csak nem bal lábbal keltünk fel? Hiszen szép napra virradtunk! – összerezzentem, amikor egyetlen mozdulattal lerántotta rólam a takarót.

A hűvös levegő, amely betöltötte a helyiséget, könnyen átfúrta magát az olcsó pamutból készült melegítőnadrágon, és csapta meg a trikóba bújtatott felsőtestem.

- Tudod, mi a szabály – csettintett a nyelvével. - Ha nem eszel, én erőltetem le a torkodon.
Lehunytam a szemem.

Hogyne tudtam volna, miután csaknem minden egyes nap elmondta, amióta rá hárult a hálátlan feladat, hogy elhozza a kajámat? Akarom mondani, azt a minimális mennyiségű tápanyagot, ami arra még épp elég, hogy életben tartsanak, de arra már nem, hogy vissza is üssek, ha úgy adódik.