War Zone: Enemies

24. - Halálos háromszög

FIGYELMEZTETÉS: A rész még nincs átnézve helyesírás és egyéb hibák szempontjából. Olvasni ennek tudatában!

CLARA

Életem röpke tizenkilenc éve során egyszer sem emeltem kezet senkire.
Akkor sem, amikor nyolcévesen a hajamnál fogva rángattak a játszótéren, holott minden képességem meglett volna hozzá, hogy megvédjem magam. Sem, amikor tizennégy évesen, amikor a gimi első évében néhány lány viccesnek találta, ha használt tamponokat rak a szekrényembe, csak mert elsős létemre a piramis tetejére kerültem a szurkolók között; pedig akkoriban csak úgy dúltak bennem a hormonok. De még akkor sem, amikor rá két évre irodalom órán a mögöttem ülő barom, Patrick Johnson négy hónapon keresztül próbált a bugyimba jutni és mindezt előszeretettel hangoztatta az egész évfolyam előtt.

Nem számít, hányszor éreztem, hogy szétvet a harag, egyszer sem emeltem fel a kezem.
Ebből kifolyólag talán nem meglepő, ha bárki azt mondta volna néhány hónapja, sőt mi több, néhány héttel ezelőtt, hogy a hajánál fogva rángatom a földre Thea Carlson-t, előbb néztem volna komplett őrültnek, mintsem hogy akár egy pillanatra is megfontoljam, mennyi realitás lehet a helyzetben.

Most még is itt voltam, miközben úgy ütöttem-vágtam az alattam vergődő lányt, mint aki nem ismer határokat. Bár jobban belegondolva, abban a pillanatban egy csótányt többre tartottam Theánál.

És egyszerűen nem bírtam leállni. Újra és újra az arcába vágtam az öklöm, vagy épp a hajánál fogva rángattam. Amelyik éppen jobban esett.

- Te kibaszott pszichopata! – sikította, miközben minden erejét beleadva próbált meg eltaszítani magától.

Kifejezetten üdítő volt látni, ahogy a máskor makulátlan arca ezúttal eltorzul és vöröslik az erőlködéstől, de mind hiába. Volt egy sanda gyanúm, maga is tisztában volt azzal, hogy semmi esélye ellenem.

Nem tartottam magam egy erőszakos embernek, de attól még nem tagadhattam, hogy az erőszak a véremben volt.

Hónapok óta először egy elégedett mosoly szökött az arcomra.

- Bocsi – ellöktem magam tőle, és azzal a lendülettel egy újabb rúgást küldtem az oldalában. – Anyutól örököltem.

A legrosszabb az egészben, hogy még csak meg sem hatott a látvány, miként görnyed össze a fájdalomtól.

- Te nyomorult kurva, ezért még megöllek! – zihálta. – Halott vagy, Dawson.

Keserűen felnevettem. Csak akkor realizáltam, hogy én magam is kapkodva veszem a levegőt.

- Szeretném látni, ahogy megpróbálod. De azért valld be, remélted, hogy az lesz a vége, mi? – megragadtam és egyetlen mozdulattal felrántottam őt a vállánál fogva.

Mint egy rongybabát, úgy rángattam magam után és szegeztem neki a legközelebbi falnak. Esélye sem volt egyáltalán megemészteni, mi történik vele, már a torkát szorítottam.

- Csak nem fáj? – nem ismertem rá a saját hangomra. Ismét szorítottam a fogáson, mire Thea szemei csaknem kiugrottak a helyükről. - Tudod mi fáj még ennél is jobban? – közelebb hajoltam hozzá. – Az, ha három hónapon keresztül ketrecben tartanak, mint egy rohadt állatot! – sziszegtem.

Ugyanis, ha nagyon őszinte akartam lenni magamhoz, valószínűleg ez volt a legfőbb oka annak, hogy abban a pillanatban képes lettem volna puszta kézzel megölni őt. Nem azért, mert az első momentumtól kezdve úgy nézett rám, mint egy nyomorult véres rongyra, csak mert egyszerűen képtelen volt túllépni a tényen, hogy közöm van Lucas-hoz. De még azért sem, mert egy idiótát csinált a bátyámból, amikor megdugatta magát vele.