War Zone: Enemies

29/1. - A végzet útja

CLARA

Nem tudom pontosan, az életem mely pontján realizáltam, hogy a szüleinknek bizony nincs mindig igazuk. Egyedül arra emlékszem, mennyire csalódott voltam.

Tény és való, nem sokáig voltam egyke, de mivel Ryder viszonylag későn került hozzánk, és mégiscsak lány voltam, kivételes figyelemben részesültem. Azon felül, hogy úgy óvtak, mint a törékeny hímes tojást, különösen ügyeltek arra, hogy abban a pillanatban visszatereljenek a helyes útra, amint egy minimálisan is letértem róla. Vagy csak szimplán megálltam és tanácstalanul körbe néztem, mert fiatal voltam és naiv, és minden fiatal és naiv tizenéves ezt csinálja, némi hiszti kíséretében. De én még csak ki sem borultam.

Jó gyerek voltam, ezt tényleg nem tagadhatták meg tőlem. Ők pedig mindent megadtak, amire szükségem volt. De nem várhatták el tőlem, hogy örökre az legyek. Nem várhatták el, hogy örökre az aranykalitkában éljek, aminek bár nyitva hagyták az ajtaját, csupán résnyire, hogy bármikor hazataláljak – vagy hazavigyenek ők.

És ez volt az a pont, amikor rájöttek, többet nem vihetnek haza. A szabály, amit megszegtem, túl nagy volt, hogy eltekintsenek tőle.

- Ó, nem... Ti nem...

De bármit is akart mondani Liam, már nem fejezte be. Az iroda ajtaja hirtelen kinyílt, mire ismét csend ült a szobára.

Az apám pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy megérkezzen. Az apám, aki mit sem sejtett a történtekről, úgy sétált be, mintha ez is egy átlagos kedd lenne és ő éppen most végzett a műszakjával, hogy aztán jelenthessen Liamnek. Fogalma sem volt, miért vág olyan arcot az anyám, mint aki szellemet látott, vagy hogy Liam miért néz úgy Lucasra, mint aki komolyan azt pedzegeti, ki fogja nyírni. Fogalma sem volt arról a káoszról, amely másfél perc múlva nagy valószínűséggel elszabadul majd.

Mintha csak megérezte volna, hogy valami nincs rendben, megtorpant. A pillantása először az enyémet találta meg, majd Anyáét, és így sorban mindenkiét, aki jelen volt.

- Itt meg mi történt? –vonta fel a szemöldökét. - Miért néztek rám úgy, mintha meghalt volna valaki? – a tekintete ismét összetalálkozott az enyémmel. -  Jól vagy, szívem?

Gyanítom, az arcom színe addigra kezdett hasonlóságot mutatni az iroda fehér falaival, de nem hagyhattam el magam teljesen. Lucas ragaszkodott hozzá, hogy ő mondja el neki. Azt is a lelkemre kötötte, hogy ne avatkozzak bele, bármilyen következménye is lesz.

Fogalmam sem volt, hogy leszek képes végig csinálni, de tartanom kellett magam.

Legnagyobb döbbenetemre, Anya megköszörülte a torkát.

- Lucas mondani szeretne neked valamit.

Úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen, akit meglep ez a fordulat. Lucas szemöldöke a homlokára ugrott, a többiek egy emberként néztek össze. Erre senki sem számított.

Lucas végül elszakította a tekintetét Anyáról, és Apa felé lépett.

- Megkaptad mindenki áldását, hogy betörd a képem – közölte.

És mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Tessék?

Nem lepett meg túlságosan, hogy úgy meredt rá, mint aki nem hisz a fülének. Vagy csak egyszerűen, mint egy komplett őrültre. Jobban belegondolva, nem álltunk túlságosan messze attól, hogy mindannyian a zárt osztályon kössünk ki.