War Zone: Enemies

5. - A vörös család

No One Knows Us - BANNERS

CLARA

Annak ellenére, hányszor nyílt már lehetőségem hallani bármi olyat, miszerint a kétségbeejtő idők kétségbeesett megoldásokat szülnek, egészen addig a sorsdöntő momentumig nem szembesültem a valódi jelentésével, míg a kapunk előtt a mennydörgő ég alatt állva rá nem jöttem, az én egyetlen, őrülten kétségbeesett megoldásom a Marini-ház. Illetve, rá nem ébresztett a vonal túloldalán lévő anyám, miután közölte velem, hogy mire visszaérnek, pont ronggyá ázok és sűrű bocsánatkérések közepette, amiért úgy léptek le, hogy kulcs nélkül hagytak, javasolta a szomszédság másik végében lévő birtokot, mint ideiglenes mentsvárat.

Amivel önmagában még semmi probléma nem lett volna, ha épp nem néhány napja közöltem volna az egyik lakójával, hogy tartsa távol magát tőlem, miután én magam erre minden figyelmeztető jel ellenére is képtelennek bizonyultam. Azonban hiába hallgathattam az egész odafelé vezető úton, ahogy szélsebesen kapkodtam a lábam, a belső hangom rikácsolását, miszerint a lehető legszebben fogalmazva is épp most csinálok segget a saját számból, amint megérkeztem a kovácsoltvas kapu elé, egyetlen fejrázás kíséretében kikapcsoltam. Vagy legalábbis, sikerült lehalkítanom annyira, hogy zökkenőmentesen bekönyöröghessem magam a biztonsági szolgálatnál, ahol azonban a sors úgy döntött, kivételesen a kezemre játszik miután az aznap esti felettesük Scott volt, így minden fennakadás nélkül juthattam be a falak mögé, amit már-már félsikernek könyveltem el.

Egészen addig a pillanatig, míg az ajtóban állva Lucas nem szembesített vele, hogy rajta kívül bizony senki sem tartózkodik a házban. Így a tervem, miszerint sűrű bocsánatkérések közepette, amiért megzavartam a Marini család péntek estéjét, szépen csendben meghúzom magam Lydiánál, enyhén szólva is befuccsolt.

De még mennyire, hogy be.

- Ugye most csak szórakozol? – vetettem magam Lucas után, aki azonban mintha meg sem hallott volna, úgy haladt tovább a ház belsejébe. – Lucas, állj már meg!

De egészen a nappaliig nem értem őt utol, ahol időközben magához vett egy addigra már kibontott sörösüveget, a másik kezében a telefonját tartva.

- Hozzád beszélek, ha nem tűnt volna fel – fújtattam, azonban még ez sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy magára vonjam a figyelmem a kijelzőről.

- Feltűnt, csak éppenséggel fogalmam sincs, mi a problémád – felelte anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna rám.

Akarva-akaratlanul is azon kaptam magam, hogy elgondolkozom, abban szűk két hétben, mióta itthon vagyok, Lucas-nak minden bizonnyal többször sikerült az idegösszeomlás szélére kergetnie, mint az elmúlt tizenkilenc év során, amit nagyjából egy légtérben töltöttünk.

- Ne törd magad, csupán annyi, hogy eszem ágában sincs itt maradni – vágtam rá szarkasztikusan.

Na, ezzel már sikerült magamra vonni a figyelmét.

- Miért, talán tudsz magadnak fuvart szerezni? – vonta fel a szemöldökét. – Ha igen, a vendégem vagy, Napsugár.

- Ugyan már, Lucas – ráztam meg a fejem, figyelmen kívül hagyva a késztetést, hogy erőszakhoz folyamodjak, amiért az istennek sem hajlandó leállni ezzel a nyomorult becenévvel. –Mindketten tudjuk, hogy nem most először vezetnél úgy, hogy megittál egy sört. Sőt, ha nem csal az emlékezetem, csináltál már sokkal rosszabbat – tettem hozzá egy jelentőségteljes pillantás kíséretében.