Lead by the Instincts - TaeKook
~Tokyo elegáns hentesei, s milyen szépen csillognak a vér foltok, helyes arcukon. A öldöklés úgy is újra lecsap rád, s akkor zokoghatsz a megváltásért.~
•Cím: Ösztönöktől vezérelve
•Műfaj: au, krimi, pszicho thrille...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
_______Ω_______
Felkacagtam volna, s már fordultam el, mikor is megrántották vállamat, s erőből nekicsaptak a hideg sikátor falának. Összeszűkítettem szemeimet, hiszen fejem fájdalmasan koppant a téglákon, de nem foglalkoztam vele. Azonnal rátapostam lábára, mire az megugrott, s jajveszékelve hátrébb lépett, azonban lélegezni sem volt időm, hiszen a másik már jött is, azonnal oldalamba kapott, jól neki vágva veséimet a hideg falnak, s ezzel egy időben szép jobbost ívelt állkapcsomba is.
Saját véremet érezve elöntött a keserűség. Gyomrom szabályosan felfordult.
Látszólag ki akarta használni a másik pasas, jelenlegi bénázásom helyzete nem segített rajtam. Elgyengültem rogytam le a fal mentén, s már láttam, ahogy mind a ketten felém iramodnak. A magasabbik összeszorított fogsorral rúgott gyomromba, mire elkapott a hányinger, s szabályosan csillagokat láttam magam előtt. Olyan szinten émelyegtem, hogy az hihetetlen, ahogy gyomorszájam nyitogatta magát. Nem lett volna rossz, s kifejezetten előnnyé válhatott volna, hiszen rásegítés nélkül jött volna ki belőlem a gyűrű, azonban nem tudtam elokádni magam. Még nem.
Megdermedtem, ahogy az eddig engem tépázó fickó, hirtelen összeesik, s szemei fennakadnak. A hangos puffanó hang sem kerülte el figyelmemet. Oldalra néztem, s a sikátor végében ismételten egy fickó állt. Ugyan nem tudtam rendesen kivenni, hiszen nem jött közelebb, de biztosan tudtam, hogy fegyver volt nála. Bepánikoltam.
-Mi a fasz?! -kiáltott a másik pasas, s nem értve a helyzetet, azonnal lefordítottam tekintetemet, s amint megláttam, hogy a lábaimon elhelyezkedő test nem mozog, csak szépen szívja nadrágom magába, forró vérének likvidét, újra azt éreztem elhányom magam.
Mint a világ legundorítóbb boncolása, s ahogy ez tudatosult bennem, hirtelen kaptam szám elé kezem, majd ezzel a szerzett lendülettel, lelöktem magamról a halott embert, s térdeimen támaszkodva, kezeimmel tartva a sikátor falát, az előbb megivott szakékat ontottam ki magamból.
Tisztán hallottam, ahogy a másik férfi elszalad, míg én kiokádom a belemet is.
Csótányok.
Remegve tartottam karjaimat, s azt hittem el fogok ájulni. Ilyen nem történhetett meg. Agyonvert két idióta, közben az egyiket lelőtte az az ismeretlen, aki egyre csak közeledett felém, s saját hányadékommal szemeztem, hogy ebben az egész förtelmes helyzetben, legalább csak a kibaszott gyűrűt találjam meg.
De nem volt ott.
Ismét pánikoltam, hogy esetleg még bennem volt, és a gyomorrúgás miatt elmozdult, vagy mélyebbre ment. Az sem segített, hogy már most fájt mindenem, s a vér íze szám üregében, már szabályosan kínzott.
Oldalra pillantottam, s fájdalmasat sóhajtottam, ahogy az alacsonyabb alak egyre közelebb jön. Pisztolya már nem volt kezében, s ez megnyugtathatott volna, de nem. Nem, mert fekete kapucnija és maszkja, olyan démoni külsőt festett, hogy azt kívántam bárcsak lőjön agyon.
