Lead by the Instincts - TaeKook

XIX. fejezet - Nos Paenitet

---------- ♤ ----------

  

Némán kapkodta a levegőt, és annyira, de annyira fájdalmas volt ezt nekem végignézni, hogy azt kívántam, bárcsak felállhatnék, és szemen szúrhatnám magam. Namjoon kegyetlenül elbánt vele, s azon gondolkodtam valójában mekkora sebeket fog ez okozni a kékségen. És most nem kimondottan a két tenyerén lévő metszésekre gondolok, hanem a lelkében lévőkre. 

Megbántottam azzal, hogy nem tehettem semmit. Ki voltam még mindig kötözve, az én hibám volt az egész, hogy most Taehyung se tapintani, se érinteni, de még csak mozgatni se tudja kézfejeit. Már szabályosan az a gondolat fojtogatott, hogy egy légtérben kell lennem vele, hiszen annyira mardosták lelkemet és fejemet, saját bűnöm által kreált démonjaim, hogy tényleg azt hittem ott helyben agyvérzést kapok. 

Kezeit fonákszerűen lógatta feje felett, s vére lassacskán csepegett homlokára, s arcára.  Szívszaggató. 

Az volt. 

-Bocsánat Taehyung. Ne haragudj, hogy megint ezt kellett tennem, de remélem mind a ketten tanultatok belőle. -mondta a szőke férfi, s ahogy leguggolt a néma fiú elé, eloldozta annak kezeit, ki a kimerültség, s a fájdalmak miatt nem bírta azokat tartani, így erőtlenül hullottak le ölébe. -Nagyon nem szeretnék több ilyet. A saját magatok és az én tűrőképességem határait is súroljuk az ilyen problémákkal. -suttogta, s vagy az előbbi tettei nyugtatták meg kicsit, vagy a tény, hogy mind a kettőnkre annyira ráijesztett, hogy talán realizálta ő is a helyzet súlyosságát. 

Ellépett Taehyungtól, kinek fejére egy utolsót simított, majd felém közeledve, újra halkan szólalt meg. 

-Nézd meg jól, hogy mi lett ennek a vége. Tudom, hogy fáj így látni, tudom, hogy most magadat okolod, csak azt nem, hogy mennyire. Gondold komolyan minden tetted ezek után, mert ha kicsiből nem tanulsz, akkor nagyobból kell, Jungkook. Nem vagy már gyerek. -mondta, s közben ahogy lehajolt eloldozni megszorított végtagjaimat, csak halkan biccentettem egyet. Ha tudta volna, hogy mennyire bántam már mindent, s legszívesebben a vállain zokogtam volna, hogy bizonygassam, de semmiben sem voltam már biztos magammal kapcsolatban. Mi lesz ezek után? Be fogom-e tartani az összes szabályt? Lesz-e esélyünk arra, hogy emberként tekintsünk egymásra. 

Hiszen az idősebb minden szava, csakis a realista igazságot mutatta, tanított, nevelt. Vagy szavakkal, vagy a fájdalmas tettekkel, s ugyan már túl voltunk a fizikai dolgokon, ahogy újra Taehyungra néztem, bőghetnékem támadt. 

Előregörnyedve ült még mindig a földön, s ajkait összeszorítva, orrán keresztül történő mély lélegzetekkel vizslatta vérben úszó tenyereit. Szemeiből továbbra is folydogáltak könnyei, csillogó, fájdalmas hidakat képezve meggyötört arcán. 

Ebben a pillanatban azonban dörömbölést hallottunk meg az ajtón, így Namjoon feltápászkodott előlem, s a kulccsal kinyitotta a nyílászárót. Nem tudtam ki az, annyira nem is érdekelt, hiszen az utolsó dolog ami jelenleg eszembe jutott, hogy megkérdőjelezzem, vagy esetleg kiszaladjak innen. Azonban ahogy kinyitotta az ajtót, s megláttuk ki is zavart meg minket valójában, csak nagyot sóhajtottam.