Lead by the Instincts - TaeKook

VI. fejezet - Gerilla

_______Ω_______

 Ha pszichoanalítikusok akarnánk lenni, minden bizonnyal ott keresnénk emberekben hibát, ahonnan minden indul. Az agyban.

Tryptich.

Semmit nem tudtam, és nem is hallottam erről a szóról. Azt sem tudtam pontosan mit jelent, csak tanítóim szavai maradtak meg a fejemben, halvány suttogásokat képezve; bibliához kapcsolódó, oltárszerű, hármasegységű képsorozat. 

Istenem', hogy miért csináltam én ezt? 

Ahogy halkan dobolt ujjaival az előttem sétáló, ismét jól megnéztem magamnak. Alacsonyabb volt nálam egy fél fejjel, tarkójának bőrszíne teljesen egybeolvadt fakó hajával, teljesen feketében volt, színtiszta korom borította testét, ezzel nagy kontrasztot ütve fel a környezettel. Vékony volt, vagy hát férfihoz képest kicsit soványabb, s ahogy lépett előre, a jobb lábához erősített pisztolytok, folyamatosan kabátjának cipzárjához koccant. 

Kíváncsi voltam mi járhat a fejében, hiszen mióta átszeltük a kiüresedett mélygarázst, azóta semmit nem szólt, csak ott hagyott azzal a hülye névvel. 

Tryptich. 

-Csukd be a szemed. -fordult hátra egy pillanatra, mire kérdőn néztem rá. Megálltunk, hiszen egy nagy ajtó előtt voltunk, melynek egyik oldalán egy vezérlő panel helyezkedett el úgy, hogy az arab számok háromszor-hármas beosztásban rajzolódtak ki rajta egytől kilencig. De nulla nem volt, csak a zöld és a piros gomb. 

-Minek? -kérdeztem vissza, mire csak közelebb jött, s hirtelen fogta meg táskámat, hogy magához rántson és arcomba nyomja sajátját. 

-Ne pofázz Jungkook. Hunyd be a szemed, ha azt mondják neked, vagy új jársz mint én. -mosolyodott el. Megijedtem. Ugyan nem érdekelt, hogy veszítette el jobb szemének világát, de az, hogy fenyegetését saját életéből hozta, arra ösztönzött; hallgassak el, hallgassak rá. Megforgattam szemeimet, majd le is hunytam őket. 

A fehér vissza fordult -gyanítom-, majd ezt követte pár csippannó hang, és egy búgó is. Ahogy kinyílt az ajtó, kinyitottam szemeimet. Ugyan nem mondta, de ennyire lehetett természetes az IQ szintem. Egy lift volt előttünk. 

Belépett a fémdobozba, majd biccentett, hogy kövessem, így úgy tettem. Némán álltunk az elevátorban, tisztes távolságban, akár két idegen. Vicces volt, hiszen tényleg azok voltunk, de ahogy visszagondoltam a mai napra, szinte nevetni támadt kedvem, hogy saját ígéretemet megcáfolva, már így is több mindent mondtam neki, a hatalmas kalamajkáról, melyet anyámmal műveltem le. Előre nyújtotta kezét, majd megnyomva a huszonharmadik emelet gombját, az pedig pirosan villogott, jelezve, hogy sokat fogunk szobrozni. 

-Ez a neve egyébként. -suttogta, s ugyan úgy előre bámult, mind eddig. Mint egy szobor. 

-Tessék? -értetlenkedtem, s felhúztam egyik szemöldökömet.