Lead by the Instincts - TaeKook
~Tokyo elegáns hentesei, s milyen szépen csillognak a vér foltok, helyes arcukon. A öldöklés úgy is újra lecsap rád, s akkor zokoghatsz a megváltásért.~
•Cím: Ösztönöktől vezérelve
•Műfaj: au, krimi, pszicho thrille...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
_______Ω_______
Szó szerint értelmetlen lett volna ha megpróbálok, bármilyen módon szabadkozni. Megijedtem. Nem túl férfias módon, de ahogy kimondta szavait, miszerint -hűn szeretett öccse- említve van akar egy féltett kincs, vagy mint a tiltott gyümölcs, vagy a világ megtalálósabb fegyvere, gondolkodóba estem. Vagy ennyire félti, vagy félt engem, vagy félt mindenkit.
Ez a TaeTae vagy ki, Yoongi öccse, a korábbiak alapján valamilyen szinten jó ha tart tőle az ember, nyilvánvalóan vannak problémai, a fegyveres részen már meg sem lepődtem, hiszen természetesnek kell vegyek hasonló dolgokat.
Aztán ott van az a Joon vagy kicsoda, meg az egyszer említett Jimin. Nevek, nevek hátán, s egyikhez sem tudtam még arcot kapcsolni, mely vonalszerű zúdúlmányként borította el elmémet.
Yoongi elhúzta előttem a rácsokat, melyek fogaskerék -szerűen hajlottak össze, hogy mind a ketten átférjünk a beton kereten. Abban a pillanatban, hogy visszarántotta a helyére, éles, idegtépő nyikorgó hangot adott ki, mire összezártam szemeimet, hátha ezzel enyhítem a halláskárosodást.
-Mennyire bírod az élénk színeket? -hirtelen kaptam fejem irányába, ahogyan kérdését felem szegezte. Meglepődtem, hiszen megint csak közömbös volt, vagy flegmatikusan kedves irányomban, s nem a szigor csöpögött szavaiból. -Hm? Nem vagy epilepsziás?
Mi a fasz.
-Nem dehogy. De ez hogy jön ide? -értetlenkedtem, majd kicsit megsokszoroztam lépteimet, hogy mellette sétáljak a furcsa szagú folyosón. Még mindig éreztem a klór szagot, vagy valamilyen nagyon erős fertőtlenítőt, azonban valami sokkal édesebb is közrejátszott már. Méz az egyik biztosan méz volt, de volt mellette valami más, amit még nem tudtam ki venni.
-Akkor jó. -suttogta, s megforgattam saját szemeimet. A nem éppen kielégítő válasz miatt kezdtem dühbe gurulni. Ha nem beszélhetek, akkor nem szólalunk egymáshoz, ha kérdez, akkor ázok csakis olyan dolgok amikre a legkevésbé sem számítok, és ha én mernék mondani valamit, akkor meg halálosan megfenyeget.
-De most hova megyünk? És miért ne bírnám az élénk színeket? -hangon gyermekies kíváncsisággal villogott a hideg levegőben, s ahogy elérte az idősebb füleit, az csak morgott egyet, majd kis szitkozódás után válaszolt.
-Le. Ahogy korábban említettem a pultnál, a bárban, leviszlek a főnökünkhöz, de csak azért, hogy tájékoztassam, hogy egy kis ideig itt maradsz. -mondtam, s a folyosó végére érve egy újabb fotocellás ajtó volt, ám ez sokkal inkább tűnt komplikáltnak. Nem csak kártyaleolvasó volt, hanem több kisebb panel is, melyek piros lézer csíkot ontottak ki magukból. -Csukd be a szemed. -ismét megkért erre a meglehetősen frusztráló felszólításra, mit csak egy gúnyos mosollyal, s egy hetyke hallgatással, de megtettem. Abban a pillanatban, hogy bepötyögte a kódot, majd hallottam a zár zóldjelzésként csippanó hangját, újra kinyitottam pilláimat.
