Lead by the Instincts - TaeKook

XVII. fejezet - Scopum

_______Ω_______

Takargatni az igazi gyengeségeinket kicsinyes dolog. Hiszen mindig akkor tűnsz a legerősebbnek, mikor egyáltalán nem számítasz rá, vagy amikor a legjobban lenne arra szükséged, hogy játszd a kemény legény, de szíved mélyén tudod; most igen is alázattal kell viselkedned, s a saját érdekedben megmutatnod a gyenge pontodat. 

Iszonyatosan idegesített, hogy Taehyung nem képes levetkőzni ezt a viselkedést, és csak itt színészkedik, pedig egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán. Tisztán láttam rajta, hogy pánikba esett. Szinte remegett, s nem tudtam mit kellene tennem. A hely szűkös volt, még nekem is csak közel sem voltam ahhoz, hogy túlreagáljam. Kicsit meleg is, s szellőzőről vagy kis ablakról nem is beszélhettünk. Ilyenkor az emberen vagy végig ment a roham, -amit megjegyzem inkább elkerültem volna- vagy megpróbálja lenyugtatni a másik fél az illetőt. 

-Fejezd ezt be. -mondtam halkan, s közben megforgattam szemeimet. Láttam rajta, hogy szabályosan fojtogatja a szituáció, de már csak azért sem hajlandó hallgatni rám. 

-Kussolj már be, Jeon. -motyogta, s közben dühösen pillantott fel rám, de a düh mellett nagyon is észrevehető volt félelme is. -Megtanultam már ke-kezelni.. -szusszantott, s újra lehajtotta fejét, közben erősen masszírozta kezeivel mellkasát, mintha szívinfarktus gyötörte volna. Nyilván csak érezte, hiszen az agya játszott vele a pánik miatt. 

-Veszem észre. -horkantottam fel, s már megadva az egészet, hagy szenvedjen, ha ennyire nem akarja, hogy segítsek, nekidöntöttem hátamat a fém lapnak, azonban ebben a pillanatban, megvillant, sőt megakadt a rozoga lift lápájának fénye, s egy kicsit meg is rázkódott az. Nem állt le, ment tovább, csak lassan zakatolt, s ütemesen akadozott a mozgásban, mire a kékség hirtelen térdeire támaszkodott, s hangosan kapkodta a levegőt. Kezei néha lecsúsztak csontjáról, s egész testében megremegett. 

-Iste-tenemh... érjünk már fel. -suttogta, s nekem tényleg elegem lett. Nem akartam, hogy elájuljon, vagy esetleg ide rókázzon, vagy akármi más, ezért elé léptem, s megfogva testét, két csuklómat behelyeztem hónalja alá, majd felegyenesítettem, s úgy kerestem tekintetét. Ahogy rám nézett, kicsit tényleg aggódtam miatta. Nem empátia miatt, nem ő miatta, de akármennyire nem kedveltem, nem akartam, hogy szenvedjen. Jelenleg nem érdemelte meg. 

-Nyugodj meg. -mondtam határozottan, s kicsit közelebb léptem hozzá, mire kitágultak szemei, s ugyan átsuhant tekintetén az ellenszenve, de ahogy újabbat zakatolt a lift, nagyot nyelt, s úgy marta kabátomat könyökömnél, hogy azt hittem leszaggatja rólam. 

-Nem k-kapok levegőth.. -lihegte, erre pedig megemberelve magam, két lábfejemmel összezártam sajátjait, majd jobban tartva karjaimba, kicsit meg is ráztam, hogy maradjon magánál. 

-De kapsz. Csak az agyad csinálja. -mondtam, próbáltam lágy lenni. Akármennyire pofoztam volna fel, hogy térjen észhez, inkább nem tettem. Tényleg megsajnáltam, s ahogy kétségbeesett arcára néztem, furcsa érzés kerített hatalmába. Szívem nagyot dobbant, ahogy kipirosodott arcát néztem, de fal fehér volt, ezért tekintete nagy kontrasztot ütött meg, s ajkai remegtek, homlokához pedig vacogva tapadtak izzadt tincsei. Sajnáltam, akármennyire nem akartam még magamnak se beismerni, de sajnáltam. -Csukd be a szemed, és lélegezz mélyeket. Ne tüdőbe, hanem gyomorba. Nagyokat. -tettem hozzá, s meg is mutattam neki, mire kicsit habozott, látszólag kellemetlen volt neki, de megcsinálta.