Lead by the Instincts - TaeKook

XX. fejezet - Scripturam

_______Ω_______

Segíteni. Különös volt, felettébb különös. Hiszen ha bárki más a helyemben lett volna, csak azon kapta volna magát, hogy különböző matematikai és biológia algoritmusokkal próbál rájönni; vajon miben kéne segíteni? 

Hiszen Taehyungból bármit kinéztem. Akár a legegyszerűbb dolgokat is, miszerint segítsek neki az evésben, vagy röhejes módon töröljem ki a seggét. De nem csak ezek voltak nyilván, -lelki szemeim előtt a lebegett a tény, hogy öljek helyette, esetleg tényleg olyan dologra legyek kényszerítve, amit végképp nem akarok. Szenilisnek hitt? Nem hiszem, mivel olyan dolgokat adott a tudtomra, pár pillanattal ez előtt, amit nem biztos, hogy mindenkivel megosztott volna, legalább is nem elsőre. Nem volt hülye, én is nagyon jól tudtam. 

Amit nem teljesen remekelő elméje elvett tőle, valami mással is gazdagította. Hiszen az élet ilyen, ha kapsz vesz is, ez fordítva is igaz. Törvény szabályszegőt szül, az anya felneveli a gyermeket, ha görbe létezik egyenes is, így biztos voltam benne, hogy a csenevész vigyor ajkain, olyasvalamit takar, ami nekem közel sem lesz kedvemre való, vagy zökkenőmentes. 

-Mit? -kérdezte, s közben csak halkan sóhajtottam egyet. Hogyne érdekelt volna, valójában mit akar, s jelenleg semmi már nem tudott érdekelni. Előbbi szavai olyan szinten lettek elásva agyam mélyére, mintha csak azt suttogta volna: nem foglalkozz tovább vele, ennyi elég, eméssz! -Nem leszek a csicskád Taehyung, értem én.. -mondtam volna tovább, hogy eszem ágában nincs rabszolgát játszani, de félbeszakított. 

-Kussolj már. Majd később elmondom. -nevette el magát, s először talán őszintén. Tudtam, hogy nem fogadta még el teljesen "jelenlegi fogyatékosságát", de nem mutatta ki. Csak úgy volt. Jól színészkedett, s akármennyire volt ez önző tőlem, élveztem, hogy nem kell a lelkét tovább ápolgatnom. -Nem embereket kell belezned. 

-Megnyugodtam. -mosolyodtam el én is, majd újra hátamra dőltem, s plafon szegélyét kezdtem el bámulni. 

-Még. -tette hozzá azonnal, mire csak megforgattam szemeimet. Legszívesebben felröhögve pofoztam volna fel, de nem akartam megint elrontani mindent. Rájöttem, hogy hozzá kell szoknom a megnyilvánulásaihoz. Máshogy kell őt kezelni, ami mindenkinek ment már ebben a házban, csak nekem nem. Hiszen nem is ismertem teljesen, csak tudtam róla, és a múltjáról ezt-azt. Kevés volt, hogy megfelelően kezeljem. Olyan volt, mintha saját agyamat is át kéne kapcsolnom egy Taehyung megértésére tervezett üzemmódra, s nem volt nehéz, csak fárasztó. 

-Remek. -válaszoltam, majd nagyot sóhajtva lehunytam szemeimet. 

Türelem. 

-Aludhatok itt? -kérdezte, mire szemeim azonnal kipattantak, s értetlenül fordultam felé, ahogy rám sem nézett, csak orrát láttam. Azt, hogy nevetségesen egyszerű, s témába nem ide illő kérdése, csak úgy elektromosan rázott meg. Olyan hirtelen volt, hogy hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Igen? Nem? Mi baja van? Esetleg előjött valamelyik személyisége, s így próbálta enyhíteni a feszültséget.