Lead by the Instincts - TaeKook
~Tokyo elegáns hentesei, s milyen szépen csillognak a vér foltok, helyes arcukon. A öldöklés úgy is újra lecsap rád, s akkor zokoghatsz a megváltásért.~
•Cím: Ösztönöktől vezérelve
•Műfaj: au, krimi, pszicho thrille...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
_______Ω_______
-Te Taehyung. Te kellesz most nekem. -őszinte választ adtam, annyira őszintét, hogy ha visszakérdez, nem válaszolok neki, mert a nárcizmusom megkövetelte azt, hogy szavak nélkül közöljem vele; a legkisebb porcikád is kell nekem!
-Mit csinálasz? -kérdezte kicsit halkabban, de hangja nem volt kétségbeesett, vagy nem éreztem benne semmiféle félelem jelet, csak úgy simán halk volt. S egy csodálatos összképet létesített agyamban. Ahogyan előttem ült, kicsit aprónak tűnt alakja, annyira mint egy kék tündér, egy olyan bájitalt hordozó misztikus lény, kiért mindenki oda van, s mindenki akarja is magának.
-Azt akarom, hogy mindent mondj el nekem. -teljesen közel mentem hozzá, majd megfogtam a kicsiny, párnázott asztali szék két karfáját, s ketrecet képeztem vaskos karjaimmal. Nem azt akartam, hogy úgy érezze sarokba van szorítva, hanem hogy csak abban a kicsiny helyben találja meg a szabadságot.
A karjaimban.
-Nyisd ki a szádat, s mond el mi a terved. Mit akarsz velem tenni, mihez nyúlnál először, ha azt kérném ölj meg. -az arcába hajoltam, s ajkainkat csak egy-egy centiméter választotta el. Nem is akartam sem közelebb, sem távolabb menni. -Csak a csontod, a véred, a bőröd, s a bennük rejlő erő. Az az erő, ami gyökeresen húz oda engem hozzád. Ami képes lenne megfojtani, ha szárnyakat ereszte, s én hagynám. -szemei egyre csak nagyobbak voltak, minden egyes szempillája úgy remegett, mintha a levegő összes alkotórésze egyesével ugrándozna rajta, s hídaknak használnák az apró, átható, láthatatlan molekulák. Ajkai kicsit elnyíltak egymástól, s töredezetebb ritmusban vette a levegőt továbbá. -A szemeid olyan tükrök, melyek tavakat formálva vetném magam beléjük, hogy húzzon a lábamra akasztott súly egészen lelked és elméd fenekére, hogy ott érjen a dicsőséges halál. A halál melyet te okoztál nekem.
És ismét mintha csak a Medúza lettem volna, az előttem ülő személynek testrészei is remegtek.
Olyan volt mint egy ártatlan gyermek, s olyan volt, mintha egyszerre próbálná megemészteni és figyelmen kívül hagyni a dolgokat. Nem azért mert nem tudta volna feldolgozni, hanem mert nem gondolta volna, hogy ezt én mondom majd neki. Nem így emlékezett, nem így, hogy majd a pár órával ezelőtti kirohanásomból, olyan mondatokat, s szavakat vágok hozzá, -még ha nem is durván, hogy azzal majd nem tud a kicsi feje dülőre jutni.
És nem stresszeltem, hogy megint a lekébe hatoltam, mert meg nem bántottam, nem okoztam neki fájdalmat, nem játszottam az érzéseivel, csupán kértem, hogy maradjon teljesen őszinte, s mondja meg mit akar velem tenni.
Hogy szándékai mennyire komolyak és milyen minőségüek, hogy mi lenne az a dolog amire azt mondanám ebben a mocskos játékban, hogy nem.
-Válaszolj nekem Kim Taehyung? -teljesen a szemeibe néztem, s már a retina tükörfelszínével, portált nyitva akartam tudatába férkőzni. Hiszen a hazugság legkisebb formáját se akartam ott látni. Egy cseppet se.
